“Nyomot hagyni” - írta Török Gábor Orbán és köre egyik fő politikai és személyes céljáról, hogy megérthessük, miért nem elégszik meg a regnáló miniszterelnök csak egy “sima” kormányzással. Kétségtelen, a név megörökítésének szándékát számos momentum bizonyítja, lásd például azt, hogy a fideszes képviselők majdnem alaptörvénybe vésték saját névsorukat. 1998 és 2002 között megajándékozták a nemzetet a Milleniumi Olvasókönyvvel, most pedig itt az érettségizőknek szánt Alaptörvény-díszkiadás, amely így kezdődik közvetlenül Mátyás trónkárpitja után elhelyezve:

“Készült Schmitt Pál államfő védnöksége alatt Orban Viktor miniszterelnök második kormányzása idején Kövér László házelnök megbízásából”
Majd a Zárszóban megszólal Orbán Viktor is:

“(...) civilizációnk - de legalábbis annak európai fele - lemondani látszik korábbi felemelkedésünk és gazdasági sikereink mögötti legfőbb hajtóerőiről, az élet spirituális mélységeiről, a házasság és az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúrák szellemi energiájáról. Helyette istentelen kozmosszal, terméketlen magánnyal, a népélet kapillárisait mellőző magaskultúrával kísérletezik.
Mi, magyarok megadtuk a magunk válaszát. A kommunizmus megdöntését és a szovjetek kiszorítását követő húsz zavaros év után végre gránitszilárdságú alapot vetettünk a jövő számára.”

Nem folytatom, a szöveg egy kiállításmegnyitóról való, elolvasható ide kattintva.

Természetesen elmondható itt a szokásos, hogy Orbán - ahogy mindig - legitimációs forrást keres, valóságot konstruál, keretez, tematizál, gondolatmankókat ad és így tovább, de szerintem másról is van szó: mítoszokat gyárt. A fiatalabbaknak felidézném az első Orbán-kormány idején született (a pártolók és az ellenfelek által is költhetett) narratívát, mely szerint a “Szent István Alcsútdobozon felajánlotta Máriának Magyarországot” nyilvánvalóan analóg az éppen onnan származó Orbán ezer évvel későbbi működésével. 

Nem mozdultunk el innen túl messzire. A fenti Orbán-idézet is kárhoztatja az istentelen kozmoszt, helyette spirituális mélységekre, a népéletre kacsintgat.

A mítosz világmagyarázat, meseszerű történettel magyaráz meg egy az ember számára másképp felfoghatatlan világjelenséget. Az emberek igenis vágynak ilyenekre, az amerikai filmek is ezt használják nap mint nap: a Hoover-gát valójában egy hatalmas, űrből származó kocka szarkofágja (Transformers), a játékok maguktól mászkálnak el, nem a gyerek hagyja szét őket (Toy Story), a folyton idegeneknek fecsegő habókos pedig igazából a történelmi figura és milliomos (Forrest Gump). Ez teszi a szülő is, amikor úgy magyarázza a gyereknek a mennydörgést, hogy az ördög veri a feleségét.

Ma folyamatos politikai mítoszteremtés zajlik, Orbán nap mint nap magyarázza, hogy mi miért van, és általában minden másért van, mint csak magáért és a logikailag levezethetőért. A mítosz kifejezést használjuk az elterelés, a félrevezetés szinonimájaként is. Mindkét jelentést érvényesítve mítosz az, hogy ennek a kétharmadnak bármi más oka lenne, mint egy nagy párt súlyos meggyengülése és két kicsi leamortizálódása egy kétciklusos periódusban. Mítosz, hogy új alkotmányra szükség vagy igény volt. Mítosz, hogy a kétharmados kormánypárti többség feltétlenül szükséges az alkotmányozáshoz, és az is, hogy jobbat vagy tartósabbat teremthet így. Mítosz, hogy az Alaptörvény nemzeti konzultáció útján született, mítosz, hogy egyáltalán van olyan, hogy nemzeti konzultáció. Mítoszgyűjtemény az Alaptörvény díszkiadása is.

Rövidre zárva: azért kellett az új alkotmány meg a köré épített mítosz a képeskönyvi elemekkel, mert erre a ciklusra nem esett millenium.

A mítosz a köznép közepét, az átlagot célozza, elfogadhatóbbnak, néha még nemesebbnek is akarja láttatni a puszta hatalmi érdeket. E mítoszokat olyanok mesélik, akik maguk sem hisznek bennük, mert már az eposzok korának emberei. Rögtön a homéroszi eposzoktól kezdve a mítoszmesélés a hatalmasok saját hatalmát igazoló történetének mellékterméke, s a mesélt mítosz annak jut, aki a nagyok világából kimarad. Az Odüsszeiában a mítikus világ lényei és történetei már egy kisebb kalandbetétbe szorulnak vissza, szinte nem is önmagukat jelentik, hanem - akárcsak az istenek szerepeltetése - csupán jelképek vagy példázatok.

Az eposz a harcról szól, és fegyvert és vitézt énekelt Orbán is két éven át, megszólalásait dominálta a harci retorika. Nem az erőszakosság szólt ezekből a szavakból, hanem az eposzi heroikusság, amikor is nagy tetteket kell hősiességgel végrehajtani. Mily kicsiny képződmény a modern demokrácia (Milyen nyomorúságos dolog is a polyarchia! - ahogy Dahl írja), miszlikbe aprítja a hatalmat, a nemes tettek forrását és eszközét, s mennyire bürökratikus is, hivatalnokot csinál a királyságot álmodókból - hát legalább a hősi tudat és retorika maradjon meg, ha már adott a lehetőség a kinyilatkoztatásra!

Túl vagyunk a nagy ideológiák világmagyarázó erején, a mediatizált politika epikus magyarázatokat, sztorikat igényel. S mindezt hatványozottan akkor, ha - mint nálunk - a társadalmi fejlődésből kimaradt a nyugati típusú közélet kialakulása. Törzsi társadalmaknak csak a mítoszok és eposzok járnak, és normális diskurzus helyett elkúrzus.

Az eposzok dicsérnek, lelkesednek, szerelmet és egyéb tisztaságokat magasztalnak, vigasztalnak, egyszóval mélyen érzelmesek, és általában nosztalgikusak is, amikor azon boronganak, hogy hová tűntek az igazi hősök és a dicsőség.
Vegyük a legnagyobbakat, Homérosz Íliászát és Odüsszeiáját, Vergilius Aeneisét, Dante Isteni színjátékát (ez mondjuk csak eposzszerű), Tasso Megszabadított Jeruzsálemét, Zrínyi Szigeti veszedelmét, Vörösmarty Zalán futását, s gyúrjuk egybe, hogy meglássuk Orbán eposzát:

Új hazáért küzdök, ahol otthon vannak a mi isteneink, ahol már nem a barbárság uralkodik, és ésszel él az ember. Egyszerre kell keménynek és óvatosnak lenni, lám, egyes dicsőket mint érte el az árulás otthonukba térve! De több az én feladatom, mint a haza ügye, Krisztus katonájaként félelem nélkül rontok rá akár a legkeményebb ellenfélre is, szilárd az én hitem. Néha azért durci vagyok, mert sokat sértegetnek, ilyenkor elvonulok a harctól, de barátomat beküldöm oda az én páncélomban, hogy ott is legyek meg ne is. Hosszú csata után csak kivertem innen az alpáriakat, akik bitorolták e területet. Most már jó lenne hazatérni, de ez az út veszélyekkel teli volt és lesz, ki is haltak mellőlem a társaim ostoba vétkeik miatt. De én sokat tapasztaltam, megértettem, hogy a legmélyebbre kell menned, ha a legmagasabbra akarsz jutni. Az út vége mindenképp a béke, a kiengesztelődés, ez az érzés fog el engem is, ha nemes apám tisztességben megőszült fejére gondolok.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus