Az olasz politikában mindig zajlanak az események, e héten például a Letta-kormány megnyerte a bizalmi szavazást az olasz parlamentben, másnap Berlusconi forradalommal fenyegetőzött börtönbe vonulása esetére. Már a sajtóhoz is tartozó ügy, hogy még egy héttel korábban a La Repubblica arról cikkezett, hogy Berlusconi akár magyar színekben indulhat az európai parlamenti választásokon. Ezt az érintettek aztán gyorsan cáfoltak. Talán érdemes megvizsgálni az olasz sajtó hátterét, ahol ilyen hírek születnek, és ahonnan politikusok is kiemelkedhetnek, mint maga Berlusconi, vagy Beppe Grillo. Cristiano Preiner írása.

Hogy megértsük az utolsó húsz év olasz sajtójának irányvonalait, két támpontra kell hivatkoznunk: egy politikaira és egy gazdaságira. A politikai az, hogy Olaszországban a bal-jobb törésvonalát a berlusconista-antiberlusconista törésvonal helyettesítette. A gazdasági elem pedig azért lényeges, mert meghatározó, hogy ki foglal helyet az egyes sajtótermékek igazgatótanácsaiban, vagyis kik a tulajdonosok. 

Kezdjük a Corriere della Serával (www.corriere.it) melynek székhelye Milano, és Olaszország nemzeti napilapjának tekinthető. Hírneve, fontossága a New York Timeséhoz hasonlítható. Liberális napilap, kifejezetten pártatlan és elfogulatlan, elég a kolumnistáira nézni: országos hírű politológusok, közgazdászok, Olaszországban és külföldon a legjobb egyetemeken szereplő tanárok, mint például Angelo Panebianco, Giovanni Sartori, Ernesto Galli della Loggia. A Corriere tanácsában ott ülnek Olaszország legnagyobb vállalatainak referensei.

A római székhelyű Repubblica (www.repubblica.it) legalább annyira  népszerű országszerte, mint a Corriere della Sera. A Corrierétől eltérően egy picit baloldalra helyezhető, és a Berlusconi-ellenes csoport egyik vezérének tekinthetjük. 

La Repubblica: "Megkönnyebbülés tudni, hogy nem lesz meghatározó szerepe sem a Parlamentben, sem a Kormányban, ugyanakkor a berlusconizmus mindig ott van". Kép: Forbes/AP.

Ezt illusztrálandó ott van a Barbara Spinelli rovatvezető által írt "Mi marad meg a húsz évbôl” (Quel che resta del Ventennio) című vezércikk novembre 27-éről. E napon szavazta meg az olasz Szenátus Berlusconi kizárását a testületből, miután 2013. augusztus 1-jén harmadfokon elítélték adócsalás miatt. "È un sollievo sapere che non sarà più decisivo, in Parlamento e nel governo, ma il berlusconismo è sempre lì", azaz "Megkönnyebbülés tudni, hogy nem lesz meghatározó szerepe sem a Parlamentben, sem a Kormányban, ugyanakkor a berlusconizmus mindig ott van", vagyis marad.

A La Repubblica Berlusconi ellen fordulása nagy valószinűséggel a nyolcvanas évek végére datálható, amikor a Berlusconi vezette Fininvest-csoport nem egészen tisztességes módon szerezte meg a Mondadori kiadóvállalatot, méghozzá a L’Espresso-csoport rovására, melyhez a Repubblica is tartozik. Úgy a L’Espresso csoportnak, mint a Repubblica napilapnak a tulajdonosa Carlo De Benedetti, az olasz médiában utazó egyik legjelentősebb üzletember. A Repubblica alapítója egy  kiváló olasz értelmiségi, Eugenio Scalfari újságíró, aki 1994 óta kemény Berlusconi-ellenes szerepet vállal. Berlusconitól függetlenül a Repubblica mindig is nagyon objektív, és kritikus a baloldallal szemben is.

Egy másik országos példányszámú napilap a torinói La Stampa (www.lastampa.it). Erről az újságról elég azt mondani, hogy az Agnelli család, azaz a FIAT tulajdonában áll. A La Stampa ugyanakkor elég független napilap, és az elemzései tárgyilagosak.

Nyíltan jobboldali napilap a Berlusconi család tulajdonában lévő Il Giornale (www.ilgiornale.it). Ugyanilyen irányvonalú a Libero (www.liberoquotidiano.it) és az Il Foglio (www.ifoglio.it). Ez utóbbi részvénytöbbségének birtokosa Berlusconi volt felesége, Veronica Lario. Majd tőle azt átvette Berlusconi testvérének egyik cége. Az Il Foglio szerkesztője a politikailag híresen jobbra orientált Giuliano Ferrara, Berlusconi egykori tanácsadója. Ő most ahhoz a lobbihoz tartozik, mely szponzorálja Berlusconi lányának, Marinának politikába lépését, aki pedig a már emlìtett Mondadori-csoportot vezeti. Egyébként Giuliano Ferrara meg például Vittorio Feltri, aki az Il Giornalét vezette, olyan újságírók, akik állásfoglalásaikban nagyon szigorúak tudnak lenni saját politikai oldalukkal is.

Baloldali napilapok pedig a L’Unità (www.unita.it), az Il Manifesto (www.ilmanifesto.it) és a Liberazione (www.liberazione.it). Az Antonio Gramsci által alapított L’Unità a PCI (Partito Comunista Italiano - Olasz Kommunista Párt) történelmi napilapja, és ugyanaz maradt a PCI utódpártjainak (PDS, DS) számára is addig amíg nem jutott csődbe a kilencvenes évek végén, és ameddig nem alakult meg a Demokrata párt (PD). Továbbra is egy baloldali napilap. Az Il Manifesto és a Liberazione a szélsőbaloldali politikai csoportokhoz, értelmiségiekhez tartoznak. A Liberazione a PRC (Partito della Rifondazione Comunista) hivatalos lapja.
Kifejezetten Berlusconi-ellenesként született 2009-ben az Il Fatto Quotidiano (www.ilfattoquotidiano.it), melynek a szerkesztője a L’Unità egykori szerkesztője, Antonio Padellaro. A főszerkesztő-helyettes Marco Travaglio, aki igazságügyi szakértő, és ismeri Berlusconi pereinek minden egyes részletét. A lap pénzügyeit maguk a lap újságírói tartják kezükben.

Gazdasággal-pénzügyekkel foglalkozó napilap az Il Sole 24 ore (www.ilsole24ore.com), amely a Confindustria, vagyis az olasz vállálkozói egyesületnek a lapja.

Nem lehet Olaszországi politikáról, kultúráról beszélni úgy, hogy ne legyen szó a Vatikánról. Így nem hagyhatjuk figyelmen kívül az Avvenirét (www.avvenire.it) és az Osservatore Romanót (www.vatican.va/news_services/or/or_quo/index.html), az olasz püspöki Konferenciának ill. a Szentszéknek a napilapjait. További érdekes blogok a vatikáni tematikában a következők: www.vaticaninsider.lastampa.it és www.chiesa.espresso.repubblica.it.

A mérvadó napilapok között megemlítendőek még helyi lapok is, melyek erősen kötődnek azokhoz a területekhez, ahol a székhelyük van, és amelyeknek mégis elég magas a példányszámuk. Ilyen például: Il Mattino (www.ilmattino.it) Nápolyban, az Il Messaggero (www.ilmessaggero.it) Rómában, az Il Resto del Carlino (www.ilrestodelcarlino) Bolognában, az Il Secolo XIX (www.ilsecoloxix.it) Genovában, a La Nazione (www.lanazione.it) Firenzében.

Az interneten megtalálhatjuk a L’Espressót (www.espresso.repubblica.it, természetesen a L’Espresso csoport tagját) és a Panoramát (www.panorama.it, Mondadori-csoport), amelyek a legnépszerűbb hetilapokként és ellentétes (különboző) indulópontokból követik Olaszország politikáját, gazdaságát, társadalmát.

Mivel manapság nincs média blog nélkül nem hagyhatjuk ki a Huffington Post (www.huffingtonpost.it) olasz változatát, melynek a szerkesztője Lucia Annunziata, sem a Dagospiát (www.dagospia.com). Ez utóbbi Roberto D’Agostino újságíró, kritikus blogja, aki független, és sok mindent tud a kulisszák mögött zajló eseményekről. A Dagospia egy kiváló sajtószemle is, ahol az olasz sajtó legérdekesebb cikkeiből válogatnak.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus