A kitildósdi amerikai indoklása a korrupció, az új nagy ügy több korábbi nagy ügy feltáratlanságának folyománya. Ezek az ügyek pedig kivizsgálásra várnak. Méghozzá egy olyan párt kormányzása alatt, amely első hatalomra jutásakor már lépett a kivizsgálhatóság ellenében. 

Szóval a jelenlegi események szinte kiáltanak a parlamenti viszgálóbizottságokért. Merthogy felmerül politikai felelősség, ha a korrupció az ország renoméját, így nem is túl közvetve a polgárok életminőségét is rombolja. Ezt olyan intézmények végezhetik hitelesebben, amelyek a népképviseletből válnak ki, hiszen ott sok érdek (megmért arányban) aggregálódik.
Eközben a szakmai és jogi felelősséget független intézmények is vizsgálhatják az állam szerveivel párhuzamosan. Még egyszer: a parlamenti vizsgálóbizottságoknak nem kell átvenniük nyomozati szervek hatáskörét, de az államtitkárok, miniszterek és kinevezetteik ténykedésében, és a rájuk bízott szervezetek működtetésében politikai felelősség képződik. 

1998-ra a Fidesz népszerűségének egy jelentős részét az MSZP-SZDSZ Tocsik-ügye miatt megalakított, Deutsch Tamás-vezette vizsgálóbizottsággal szedte össze. Választási győzelmük után éppúgy háttérbe szorították ezt az intézményt, ahogy a népszavazással tették 2010 után. Leginkább a kormány kommunikációs célokra költött pénzeit szerette volna vizsgálni az akkori baloldali-liberális ellenzék.

Az 1998-tól kezdődő ciklusban csak 2000-ig alakulhattak meg vizsgálóbizottságok, már amelyek a kormánypárt érdekeit szolgálták. A Fidesz azt üzente, az önálló parlamenti vizsgálóbizottságokat nem támogatja, helyette a meglévő bizottságokon belüli albizottságokban képzeli el a vizsgálódást. Bizonyos számú ellenzéki képviselő azonban indítványozhatta vizsgálóbizottság felállítását, vagyis ehhez nem kellett kormánytöbbség. Jött is a megoldás: a Fidesz-többség az Országgyűlésben egész egyszerűen nem vette napirendre az ilyen indítványokat, így nem lehetett róluk szavazni. (Párhuzamként tessék elképzelni, hogy az MSZP-SZDSZ ugyanezt megtehette volna a Fidesz 2006-os népszavazási kezdeményezésével.)

A 2002-es választások előtt Orbán Viktorral készített interjút Baló György a köztévében. Baló rákérdezett a vizsgálóbizottságokra, mire Orbán azt mondta, minden az ellenzék által indítványozott vizsgálóbizottság megalakult. Baló álla leesett a nyílt hazugság hallatán, ezért újra rákérdezett, hogy interjúalanya biztos-e ebben, a miniszterelnök pedig megismételte válaszát. Baló firtatására Orbán közölte, hogy hiába is hívják, ő nem jelenik meg ilyen bizottság előtt. A műsorvezető emlékeztette, hogy az alkotmány szó szerint kötelez erre mindenkit, mire Orbán közölte, hogy akkor sem.

Ekkori ötlete volt még a Fidesz-többségnek, hogy a törvények alól kivonták a nagy cégtámogatások ügyét. Az állam helyett a Magyar Fejlesztési Bankon keresztül pénzelték a kigondolt beruházásokat (pl. a nagy állami gazdaságok megvásárlásához az MFB adott hitelt a kinézett vállalkozásoknak, valami harminc-negyven éves futamidővel). Eltörölték azokat a rendelkezéseket, amelyek meggátolták, hogy áron alul adhassanak el állami tulajdont.

A választáshoz közeledve az ellenzék megelégelte, hogy nem gründolhat vizsgálóbizottságokat, ezért azokat "törvényen kívül" alakították meg, csonkán, csak az ellenzéki pártok részvételével. Salamon László Fidesz-képviselő "pártbizottságnak" nevezte ezt a próbálkozást. Hogy önmagában ezekről mi volt  a polgárok véleménye, nem tudom, de a Fidesz választási vereségében lehetett az ügyekből meg az ügyeskedésekből is.

Szólt azért érv a vizsgálóbizottságok ellen is: az egyik sokáig a szabályozatlanság volt, a másik az eredménytelenség. Utóbbi látványosra sikeredett: a bizottságok elsöprő többsége képtelen volt egységes jelentést elfogadni. Más kérdés, hogy arra vajon mi szükség is van: az Ab határozataiban is megszoktuk a különvéleményeket. Akárhogyan is, mindenkiben mély nyomot hagyott például az olajbizottság, amikor a veszedelmes játék a politikában folytatódott, talán sokan nem bánták, ha ilyenből minél kevesebb akad. Meglehet, hogy a közvélemény szemében hiteltelenedett az intézmény, de ez nem érv a nemlétük ellen, hiszen akkor politikusoknak sem szabadna már lenniük. Nagyon is lehet tenni egy intézmény társadalmi elfogadásáért, pláne az intézmény feljavításával együtt.

Milyen érdekes, hogy a ma létező ellenzék simán elfeledkezett a lehetőségekről, nem veri a tamtamot a vizsgálóbizottságokért, és nem alakítgat csonkákat sem. Amilyen mélyen most vannak, akár próbálkozhatnának is, néhány sajtószereplést megérne nekik a dolog, diktálhatnák picit a politikai napirendet.
Mindannyiunk haszna a bizottsági politizálás erősödése lehetne. Ha a parlamenti bizottságok anyagait nézzük, egyrészt úgy találhatjuk, színvonalas munka is folyik ott, másrészt meg azt tapasztaljuk, hogy üres szócséplés, puszta formalitás az egész. Ez a véleményünk nem fog változni, csak ha a bizottságok úgy általában nagyobb jelentőséget nyernek.

További tanulság, hogy kb. ekkor, az ezredforduló idején lett az a mainstream-gondolat nálunk, hogy a politikai hatékonyság egyenlő a határok és a hagyományok felrúgásával (tudják, merik, teszik). Aztán lassan elmaradt a másik szólam, hogy ez a közös konstrukciót rombolja, és hogy amúgy politikai határtartáson, szabály- és szokástiszteleten működő politikai rendszerek, s általuk jólét alapulhat.

Átalakult a fogalomkészletünk is: az ellenzék jogainak csorbítását már adminisztratív eszközöknek, az Alkotmánybíróságot politikai szervnek, az állam terjeszkedését kormányzásnak, a büntető állam ideáját a jogállam erősítésének, a korrupció intézményesülését térfoglalásnak, a lakosság és az ellenfelek fenyegetését és vegzálását kormányzóképességnek nevezzük.

Most meg hirtelen azzal találkozunk, hogy kívülről más fogalmakkal operálnak, és a kormánytisztviselőt meg a korrupciót úgy értik, ahogy mi is régen. Te jó isten, hát ilyenkor mit lehet tenni?

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus