Azt nyilatkozta minap Orbán a FAZ-nak, hogy Európának „meg kell értenie, hogy akit lerohannak, az nem tud befogadni”.

Rögtön az a párhuzam jutott eszembe, hogy Orbán vezetésével a Fidesz 2010-ben "lerohanta" a magyar politikai teret (intézmények, jogállamiság, alkotmányosság, pozíciók, gazdaság stb.), a lerohant rész eszerint jogosan nem fogad be mindent, hiszen "nem tud befogadni", és "ezt meg kell érteni". A "lerohanók" pedig azért azok, amik, mert a határokat feszegetik, netán illegálisan át is lépik, képletesen vagy valóságosan értve.

Ha ugyanis már ilyen szentenciózus megállapításokat alkotnak politikusok, hadd legyenek valóban szentenciák a maguk általános igazságával, és jelentsenek fogódzót mindannyiunknak. És miért is ne lehetne igaz akár mindkét előbbi? Mint ahogy a Gyurcsány-vircsaftról is hasonló vélemény alakult közvélekedéssé: lerohanta az elődjét, a tüntetőket, az országot a reformjaival meg az ötleteléseivel, csoda-e, hogy a lerohantak ezt nem tudták befogadni?

(Kép: Chagall triptichonjáról, forrás: www.or-zse.hu)

A politikus által hangoztatott általános igazság sokszor egy saját álláspontot véd, de ennek nem kell azt jelentenie, hogy az általános igazságok automatice érdekvezérelte üres frázisok. Éppenséggel ugyanezen szentenciák a minimálkonszenzus megnyilvánulásai is lehetnek. Ha például a politika versengő felei együtt elfogadnak olyan szentenciákat, mint hogy "amilyen az adjonisten, olyan a fogadj'isten" vagy hogy "aki szajhának megy, ne sírjon, ha ...", akkor elismerik a korlátok és a kritika jogos és értelmes létét, ami ugyan korlátozza őket, de a másik felet ugyanúgy korlátozza. Ez is lehet érdek tárgya!

Őszintén szólva unom azon érvelés kizárólagossá jegecesítését, hogy egy folyton véleményt váltó politikai aktor azért mondja éppen azt, amit mond, mert ez az érdeke. Azt ugyanis sem neki, sem a véleményezőnek nem olyan könnyű belátnia és eltalálnia, hogy tényleg az-e az érdeke, vagy ha igen, akkor a kimondottak biztosan szolgálják-e. Általában van ott még egy szempont, még egy tényező, ami homályban marad az érdekkeresés előtt, hiszen egy döntés előtti alulinformáltság természetesebb állapot a túlinformáltságnál. A homályban maradó tényezők számát pedig épp az általános igazságok jelenléte és erősítése csökkentheti. Kétségtelenül a játékteret is, de a fennmaradóban növeli a biztonságot. (Példa: egy párt érdeke lehet népjólétjavító ígéretek belengetése, hiszen hozhat szavazatokat, ám ha általánosan elfogadott igazság, hogy ez ígéretspirált és egyéb veszélyes folyamatokat indít el, amelyek végén alul lehet maradni, akkor az az első érdek már felül is íródhat.)

Török Gábor írt nemrég a migránsügyről a Mandineren, és már a címben említi, hogy a politika nem mindig és nem csupán játék, hiszen a politikai mondatok és tettek életsorsokat befolyásolnak. Ez bizony így van, csakhogy éppen Török használta évekig oly szívesen a játék kifejezést a politikai cselekvések mezejére. Még ez sem lenne baj, hiszen valóban vannak párhuzamok a kettő között. A probléma az, hogy Török nem lebegtette mindig egymás mellett a "játék" és az "élet" párhuzamos zajlását meg egymásra hatását. Éppenséggel sokszor magyarázta, ezáltal védte le a játék-fogalommal azon politikai cselekvéseket is, ahol az "élet" is vastagon jelen volt. Ez utóbbi lehet legtöbbször az a plusz egyként figyelembe veendő tényező: mi lesz a játék hatása az életre, hogyan alakítja át a lépés a játék kereteit, a játékteret, a játszókat, a játékszabályokat és a játékot illető várakozásokat, végeredményben magát a játékot, és vajon ez az irány nem a játék elsekélyesedése vagy eldurvulása felé vezet-e. (Ennyit Törökről, a lentebb írtak nem elsősorban rá vonatkoznak.)

A politikusok érveléscseréit hajlamos megszokni az ember egészen addig, amíg biztos benne, hogy ezekben a cserékben a politikus jól megtalálja az érdekszámításait. A politikusokat helyesen elemző kritikusok, véleményvezérek szükségszerűen a politikusoktól eltérő beszédmóddal operálnak: míg a politikusi beszédmód nem térhet ki mindenre, az elemzőnek a "mindig eggyel több szempontra" kell törekednie. Ezért az elemző nem cserélgethet érvrendszert oly szabadon, hiszen a sok szempontú elemzés rendszeres művelése megint csak törvényszerűségek, általános igazságok meglátásához vezet, amelyek meg köteleznek.

Valamifajta minimálkonszenzusra pedig minden értelmiséginek, véleményvezérnek törekednie kell, mert addig őrződik meg a nyilvánosság az intelligencia terepének. A lefolytatott nagy és komoly vitákon úgy túllépni, mintha azok sohasem lettek volna, még egy politikustól sem elfogadható, de egy értelmiséginél súlyos defektus. Márpedig az Őszöd-trauma kapcsán olyan sokan megszólaltak, hogy a Gyurcsány-jelenség vállalhatatlansága, a demokrácia romlása, a legitimitásdeficit stb. szinte közmegegyezéssé érett. Megvitattuk magunkkal, hogy a demokráciaképünkbe mi fér bele és mi nem, és ezek gyönyörű szentenciákban rögzültek. Aztán 2010-től lecserélődtek a szakállasok, és az új megrázkódtatásokra reagálván egyes szentencia-alkotók hirtelen megfeledkeztek korábbi nagy mondataikról.

Talán fellengzősen hangzik, pedig csak a megnyugtatás a célja, hogy itt e blogon nem felejtettünk el semmilyen lefolytatott vitát, és erre rendszeresen emlékeztetünk. A saját szentenciákból itt most azt elevenítettük fel, hogy a politikai verseny magyar értékelésében túlfetisizált a konfliktusorientált rész, és ugyanennyire elhanyagolt a konszenzusos, pedig a politika az együttműködés terepe is, és a minimálkonszenzenzus az érdekvezérelt politika célja is lehet.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus