Legutóbb azt fejtegettük, hogy a szavazatnak szinte lehetetlen jelentést adni, mert az egyén szavazata csak áttételeken keresztül ér el valamit, ami egyébként alig van összefüggésben az eredeti szándékokkal. Azt is pedzegettük, hogy a szavazó inkább dönt a múltról, mert az adottság, míg a jövőről döntés csak egy kiemelt szándék lehet. Most magyarázzuk és tovább is finomítjuk a korábbiakat.

Az e blogon már többször méltatott Luhmann nyomán mondhatjuk, hogy a rendszeres döntési szituáció, így a választások és a többi különböző szavazás során - vagyis eljárások sorozatában - teremtődik meg a politikai rendszer legitimációja (nem pedig mással, pl. a közvéleménynek való megfeleléssel). Azt is mondja ő, amit sokan nem szeretnek, hogy a demokrácia lényege a hatalmi csúcs kormány-ellenzék párosra osztása, melyben van mód a váltásra. Ezáltal egyes kérdéseket nyitva lehet tartani mindig, másokat pedig úgy lehet lezártnak tartani, hogy azért van mód az újranyitásukra.
Ettől még nem kell elvetnünk szubsztanciális demokráciafelfogásunkat, de ha szavazásról beszélünk - és nem a szavazás mögötti gondolatokról, szándékokról vagy következményekről - akkor a procedurális demokráciafogalommal tudunk inkább mit kezdeni. Hosszabb távon a két demokráciafelfogás egybefonódik úgyis (a politikusok aktuális magyarázataiban persze fennmarad a különbség: a kormányzat szeret a procedurálisra, az ellenzék meg a szubsztanciálisra hivatkozni). 

Dahl kapcsán pedig azt érthetjük meg, hogy a demokráciában sem lehet mindent demokratikusan (vagyis a nép megkérdezésével) eldönteni. Amikor szavazunk, épp arról szavazunk, hogy későbbi aktuális döntések ne demokratikusan, hanem uralmi pozícióból, gyorsan és célravezetően valósuljanak meg.
Ezeket úgy foglalhatjuk össze, hogy szavazunk, hogy szavazhassanak.

Miért is idéztük meg a klasszikusokat?
Nálunk mostanában is sokan szólnak a politika kétpólusossága, a kvázi-kétpártrendszer, a törzsi harcok stb. ellen, melyek gátjai a harmadik útnak, az igazi politikai megújulásnak. E felfogásban a két pólus természetesen a Fidesz és az MSZP, amely főleg egymásból él, és e rendszer fenntartásában érdekelt.
Nem állítható, hogy ez csupa butaság lenne, az viszont igen, hogy ezek az érvelések újra és újra úgy beszélnek a politika kétosztatúságáról, hogy egybefolyatják a politikai döntések bipolaritását a pártrendszer bipolaritásával. Pedig a politikai döntés kétosztatúsága eltüntethetetlen, a pártrendszeré pedig előbbi által előállítódik.

A választási eredmény elvileg nem két oldalt termelne ki, hiszen a pártok eredményei akár ogonasípokként is követhetnék egymást. A kormányzás logikája azonban tetszik vagy sem, kétpólusú: valaki vagy kormányoz, vagy nem, és előbbi kormány lesz, utóbbi ellenzék. Az olyan köztes pozíciók, mint a kormányt kívülről támogató ellenzéki párt vagy az ellenzék tömbösödött részétől elkülönülő ultra-önálló párt is leírhatók oppozíciók részeként, és le is fogják írni így. A parlamenti szavazás ugyanis szintén bipoláris, igen vagy nem, és a köztes tartózkodó álláspont is valójában nem-értékű.
A harmadikutas vélekedés - bár nem gondolja magáról - szintén kétosztatú: vannak a régiek-elhasználtak- megújulásra képtelenek, s velük szemben ott vannak a valódi változást hozó új arcok.

Ugyancsak sok bírálat illeti a kis pártokat, egyszer mert nem szégyellnek önállóak maradni, máskor mert nem szégyellnek társulni. Eközben sokan tudják jól, hogy a kis pártokra adott szavazat képes “elveszni”, mert a bejutási küszöb és/vagy az egyéni körzetek priorizáltsága szintúgy bipoláris, s számukra kegyetlen, lefejező jellegű. Az elvesző szavazatot a szavazó sem szereti, meg a kis pártok sem, és egyik beszámítja a másikat. Akkor meg jó kérdés, miért barmoljuk le a kis pártokat, amikor beállnak egy nagy uszályába, ha mi, szavazók ugyanúgy félünk az "értelmetlen" szavazattól?

Nem szóltunk még sokat a szavazói viselkedésekről (pótoljuk), de most közülük kiválasztjuk a “gazdasági szavazást”, mert azt fel is vetik elemzők, és a kormány is nagyon gyúr rá. A feltevések szerint sok szavazót mozgathat az, hogy milyen a gazdasági helyzet, vagyis az egyén kérdése a “jobban élek-e most, mint négy évvel ezelőtt?” vagy a “mit kaptam én ettől a kormánytól?”. Legújabban a Véleményvezér emelte ki a forintárfolyam döntő szerepét a kormány népszerűségében, de már olvastam olyat is régebben, melyben a közgazdász elemző a politikát színjátéknak titulálta, miközben a kormány csupán az árfolyammal játszik épp annyit, hogy a polgárok jól érezzék magukat a ciklus végén.

Összefüggés szinte biztos van a gazdasági helyzetértékelés és a szavazási eredmény között, már csak az a kérdés, hogy utóbbi melyik gazdasági mutatóval korrelál leginkább (és milyen időintervallumon belül), és hogy egyáltalán mennyire meghatározó az összefüggés, nem ékelődnek-e közbe további tényezők? Körösényi András 2006-ban a magyar választásokat elemezve az előbbi kérdést hozta ki eredményként: a gazdasági teljesítménynek van hatása, de nem mindent eldöntő, és a politikai élet körülményei (például választók informáltsága) is meghatározóak. Körösényi tanulmánya (Elszámoltatható-e a kormány?) amúgy kötelező irodalom lehetne minden magyar választó számára.

A szavazásokról szóltunk, de inkább csak a választásról, ezt pótlandó emlékezzünk meg a népszavazásról is. Amint a választásokon szavazás célja és eredménye közötti összefüggés homályos, addig elvileg a népszavazás egyértelműbb: konkrét kérdésről szól, amit egyértelműen igennel vagy nemmel lehet lerendezni. A gyakorlat persze más, a valóságban a kérdésnél is bukhat az egyértelműség. Egy eldöntendő kérdés egyrészt leegyszerűsítő jellegű, másrészt megfogalmazásában annál bonyolultabb. Kifejezetten a magyar népszavazás problémája, hogy nem egy törvényről szavaz, hanem csak megbízást ad az Országgyűlésnek, hogy a kérdést valamilyen módon rendezze. Minden népszavazás baja, hogy magas részvétel kell az érvényességéhez, így a választókat a politikusok a kérdés értelmezésének kitágítágásával, gondolatmankó-hegyekkel veszik rá szavazásra, és végül szinte minden népszavazás a kormányzat sorsáról is szól. Ez lehet előny is, a politikai változások katalizátora, amennyiben egy kormányzat népszavazáshoz köti saját sorsát. A legszkeptikusabb felfogás szerint a népszavazás csak a politikusok egyik módszere arra, hogy akaratukat keresztülvigyék.

Ennyi nihil után térjünk vissza az alapkérdésre: hogyan tudnánk jobban értelmezni a szavazatokat? Nincs jobb tipp: csak ha a szavazó más kérdésekre is választ adna. Tényleg nem lenne rossz, ha a választásokon egy komplett szociológiai kérdőíven ikszelgethetnénk, amelyen a szokásos adatok mellett a preferenciáink változását és azok okát is megadhatnánk. Na jó, legyen csak néhány további kérdés. Alternatív megoldásként el lehetne végezni ugyanezt a szavazókörön kívül, széleskörű exit pollokkal is. Azt már nem merem mondani, hogy ez “majd a jövőben úgyis megvalósul”, inkább ne álmodozzunk.
(Folytatjuk.)

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus