Politikai Innováció - Politológusblog a más minőségekért

2016. január 10. 08:27 - politologus

A populizmusról II.

A populizmus/populista minősítéssel általában elítélni szokás valamely politikát, nálunk Orbán is megkapta ezt belföldről és külföldről is. A kormányfő amerikai nyilatkozatában mintegy elismerte populizmusát, hiszen ő azt pozitív tartalmúnak véli.

Nyilván az Orbán-szöveg inkább "kifejezésidomítás", ami régi fideszes módszer azzal a céllal, hogy a nyelvi környezetet a maga érdekeire formálja, az idomítás egyszer szelídítést, másszor vadítást jelent. Orbán értelmezésében a populizmus a nép valós vágyaira való érzékenységet jelentheti, ám ezt korábban a "plebejus" kifejezéssel fedte le, ami talán helyesebb, Tölgyessy Péter 2010-ben ugyanígy a plebejussal minősíti az orbáni politika alapvetéseit.

Sokféle populizmus létezik, pláne történelmi szempontból, és Isaiah Berlin javaslatát komolyan véve nem lehet egyazon mintával leírni valamennyit, legfeljebb közös motívumokat fedezhetünk fel bennük. A fogalom egy amerikai mozgalomból ered, amely a kisembereknek akarja visszaadni a javak (leginkább a föld) feletti rendelkezést, később egy ideológiák között átjáró, mindenféle társadalmi réteget egyesítő mozgalomként lehet azonosítani. Ezek ideológiák is, de a közbeszédben a populizmus inkább módszerként szerepel, amikor demagógiával szólítják meg az egyszerű embereket vagy bárkiben az egyszerűembert. John Lukacs ijesztően helyén, minimálértékén kezelve a kifejezéseket azt állapítja meg, hogy pl. Hitler demokrata volt, fő bűneit a populizmus átvételének következménye. Körösényi András a kifejezést az alkotmány egyes részeinek jellemzésére is használja.

A fogalom közös része úgy nagyjából a népakaratra hivatkozás, az érdekeket tekintve a különbségcsökkentés, az elit és a plebs viszonyában a távolságcsökkentés. Jelen írás nem tudja meghaladni a többféle értelmezést, de annyit állíthatunk, hogy a populizmus mint jelenség vagy módszer felismerhető, akár fokozataiban is megragadható.

Kezdjük a népakarattal: mit is akar valójában a nép? Újkonzervatív véleményvezérek (pl. Mandiner) szokták támadni azt a "liberális" álláspontot, mely szerint a nép igazából nem tudja, mit akar, és innen minősíti le a népakaratot hangoztató jobboldalt. A "liberálisok" nyilván komoly ellenfél lehet, de a valóság nem ennyire harciasan eposzi, sokkal inkább prózai. Aki már találkozott szociológiai vizsgálattal az emberek attitűdjeiről (akár csak egy közvélemény-kutatás részletes ismertetésével), az tudja, hogy az emberek simán elfogadnak egymásnak ellentmondó értékeléseket is, és hogy a kérdésfeltevés döntőbb, mint maga a kérdés. Erről bőséggel lehet olvasni, de tessék otthon nyugodtan kísérletezni. Ezen túl egyetlen ember sem ismeri valamennyi összefüggést a társadalmi változók között, és eleve csak úgy lehetne helyes kérdéseket feltenni és megválaszolni, ha abba belefogalmazzuk a "költségeket" (társadalmi értelemben is, nem csak anyagilag).

És még tovább menve, ha egy kérdésben skálára feszítjük fel a véleményeket, akár mindkét végponttal is vígan egyet lehet érteni, pl. ha engem kérdeznek, kisebb államot és nagyobb államot egyszerre szeretnék, hosszasan kellene sorolni, hogy miben kisebbet és miben nagyobbat. Az már a politikusok demagógiája, hogy egy véleményskála mely részének abszolutizálásával hízelegnek be kiszemelt közönségüknek, velük szemben az újságíróknak nyalás helyett az árnyalást javasolnánk.

Itt nem fogjuk elmosni a határokat a populizmus javára, még akkor sem, ha politológusok ezt gyakran megteszik. (Nálunk az a furcsa szokás dívott és dívik, hogy a politológusoknak el kell sekélyesíteniük a problémákat, pedig ez épp a politikusok viselkedése.) A demokráciakritika lényeges eleme a demokráciának, és a politikai rendszer, a politikai fősodor néptől való távolsága lényeges kritikai kérdés. A populista ennek jegyében lép föl, amikor e távolság éppen aktuális és vélt nagyságát teszi szóvá, és "közelít" a néphez. Ám ugyanennek jegyében jöhet újabb kritikaként, hogy a populista értékelését ugyan miként tarthatnánk origónak e távolság megítélésében, ha ebből neki hatalma származhat, ami átírja a távolságot? A filozófia megannyi nagy elméje vélekedett úgy, hogy a demokráciában is lehetnek olyan jelenségek, amelyek helytelen, erkölcstelen, igazságtalan stb. irányába visznek, ezért gyanúval és kritikával érdemes kezelni mindent, a belülről nagyobb demokráciát követelőt és ígérőt is beleértve.

A többségi elvű demokrácia nem nélkülözheti a néphez fordulást, és tálcán kínálja a népnek hízelgést többségszerzési módszerként, ám attól még, hogy valami természetes, lehet helytelen, és ezért uralandó, korlátozandó. Analógiaként: a tanulnivaló papírra vetése eredményezhet jegyzetet vagy puskát, a kettő mégsem ugyanaz, csakis a puszta önérdeken és az erkölcs semmibevételén alapulva mosható össze a kettő. Kössük ezt össze az előbbi távolság-motívummal: a demokráciákban a korlátokban mint keretekben megegyezések szülnek intézményeket, és a folyton rájuk hivatkozás és támaszkodás viszont azt érezteti az emberekkel, hogy a demokratikus politika tőlük távolodik, személytelenedik, ez nyitja meg az utat valami hozzájuk lenyúlóan személyesnek, a populistának.

Talán feltűnt, hogy e posztban többet esett szó "a populistáról", mint "a populizmusról". Ennek oka, hogy amint láttuk, a populizmust a személyességre való igény is szüli. Valójában a populizmus csak irányítva képzelhető el, ha létezne önszerveződő populizmus, az a civil világ lenne, ahol is a nép egyszerű fiai megtalálják a nép hasonszőrű egyszerű fiait (személyesség!), és érdekaggregációval a politikára nyomást gyakorolva csökkentik a sokat emlegetett távolságot. Az irányított populizmus tudatosan öli a civilt, mert evidens érdeke, hogy csak ő legyen a tölcsér a nép és az establishment között. Ha a polgárok valóban önálló, polgári módon szerveződnek érdekeik érvényesítésére, a populizmusra való igény szűkül, és csak azok a kérdések kerülnek hatókörébe, ami a civil szféra és a politika közötti érdekcirkulációból kimaradt. Nem véletlen, hogy a populista pártok is mind a kimondatlan-megoldatlan problémák tematizálásával teremtik meg bázisukat.

A populizmus nyelve is a távolságcsökkentésre épül. A "kocsmai politizálásként" beszélünk arról a stílusról, amelyben minden bonyolult problémát egyszerűen lehet verbalizálni, és akkor nyilván egyszerűen is lehet definiálni vagy megoldani, mert csökken a probléma és a megoldás távolsága, csett, és már rendeztük is. E nyelv ott van minden széles közönségnek szánt erős véleményszövegben, beszédben, publicisztikában, fórumhozzászólásban: szétverték az oktatást, elárulták a nemzetet, Amerika nekünk ne mondja meg, elcsalták a választást, diktatúrát építenek, ki kell őket nyírni mind egy szálig, gyarmat vagyunk, tönkrevágták a gazdaságot, ők csak romboltak, mi építettünk, visszaszerezzük, megvédjük, felszámoljuk, talpra állítottuk stb. Jó erős kifejezések, mind demagóg, tehát leegyszerűsítő. A populista többet merít e kifejezéskincsből, és annyiban is hagyja vagy egyenesen valóságként tételezi a tartalmukat. Ám a nem-populista politikus is használja ezeket (a kellő részletezés és magyarázat mellett), a különbség kettejük között a valamiről hallgatás, úgyhogy a populizmus elhatárolása nehéz.

Maradjunk picit a demagógiánál. Ha egy politikus mond valami erőset, gyakran kapja a populista jelzőt, pedig lehet, hogy csak demagóg. Való igaz, a politikai kommunikáció - főleg bizonyos tereken - demagógia nélkül nem működik hatékonyan, a nagy tömeg megszólításához egyszerűsíteni kell. Az irány felmutatásához a téma számukra kedvezőbb, lényegesebb oldalát bontják ki, a többiről hallgatnak vagy csak suttognak. Körülbelül olyan ez, mint az udvarlás, ahol a pozitív oldalt domborítjuk ki, hogy ne legyünk riasztóak.

A demagógia nélküli populizmus kábé olyat szülne, mint a poszt elején emlegetett ideológiai populizmus. A módszer értelemben vett populizmus többszörös demagógia, ahol már nem csak terelik a valóságot, hanem átírják, s mindezt úgy és azért, hogy a nyolcvan százalékban népszerűt (amiből már eleve eltűntek "távolságok") valódi megoldásként tüntessék föl.

Nézzük akkor a fokozatokat a populizmusig, de szögezzük le gyorsan, hogy biztosan léteznek jobb példák is, ezek itt egy biztosan népszerű intézkedéshez kötődnek:

1.) "a családtámogatás célja a gazdaság jelenlegi fogyasztásbővítése, és a reprodukció szorgalmazása révén elősegíti a munkából kiesettek járandóságának megtermelését" - biztosan nem pontos közgáz szöveg, de körülbelül ez a valóság. Politikus ilyet inkább csak bizottsági ülésen mond.

2.) "a családtámogatás befektetés a jövőbe" - itt már keretezett és gondolatmankózott a politikus, enyhén popularista, és mivel az előző lefordítása, nem demagóg.

3.) "a családtámogatás a nemzet megmaradásának záloga" - demagógia, de nem populizmus, mert létező igények, értékek és célok kapnak enyhén demagóg megtámogatást. Az ilyen keretezés és  gondolatmankózás már leegyszerűsít, hallgat valamiről, az érzelmek felé terel. Amennyiben ilyen közlések a társadalom bejáratódott, szokásos konzultációs mechanizmusaiba érkeznek, ott kinyitják a füleket a politikus szándéka előtt, de számos befogadó tudja, hogy a valóság kicsit bonyolultabb - és akkor még a popularitás szintjén vagyunk. Ha a társadalmi érdekaggregáció és a kultúra még fejletlenebb, akkor ez populizmusnak is minősíthető, amolyan "kellő populizmusnak".

4.) "a családtámogatási rendszer révén több gyermek született" - ezek mögött annyi valós tartalom áll, hogy a cél és az eszköz releváns, csak más tényezőkről hallgat (pl. hogy a szülő korba lépő nők száma talán erősebb tényező), és gombnyomásos megvalósítást sugall. Mondjuk nem hazudik, de csúsztat. Populizmus, nem a kellő, hanem járulékos.

5.) "a mi családtámogatási rendszerünk képes egyedül könnyíteni a családok helyzetén" - ha csak ennyit mond, populizmus, benne van a könnyűség hazudása, ám a végrehajtható rész sem tiszta,és megvan a távolságcsökkentés is.

Biztosan érdekelne többeket az, hogy miképpen írható le a kormányra került populizmus vagy akár a populista kormányzás. Nyilván sok lehet bennük a fentiekből, sőt, az ideológiából is. De ami még kell hozzá, az a politikai pragmatizmus kritikátlanul magas foka, és az állampolgárok fejletlen politikai kultúrája. Ugyanis a kormányzás lényege gyakran éppen az, ami a populizmussal szemben zajlik, vagyis a nehéz megoldások. Bár még gondolkodom rajta, egyelőre az jön ki, hogy a populista kormányzás valójában a korlát nélküli pragmatista kormányzás, persze csak akkor, ha a "mi a jó politika" kérdésben a hagyományosan hibás nézeteket helyben hagyjuk.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
follow us in feedly

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://politologus.blog.hu/api/trackback/id/tr908256840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BircaHang Média · http://bircahang.org 2016.01.10. 09:05:06

A dolgok sokkal egyszerűbben: a magyar ballibák magyar- és családellenesek, ezért hisztiznek, ha valaki kimondja, hogy szeretne több gyereket.

Ez nem populizmus-kérdés, hanem
a humanizmus és a liberalizmus egymással való harca.
Politikai Innováció - Politológusblog a más minőségekért