Most a választási csalás gyanúját vesszük elő, mert abban aztán jöttek a bombasztikus hírek. Könnyű hitelt adni ilyesminek, mert a veszteseknek ott az érzelmi megrázkódtatás, s emellett volt egy olyan érzésük a választás előtt, hogy a kormány támogatottsága gyengül, a hallott-olvasott vélemények a kormány ellen szóltak, a Fideszre szavazásról kevesebben beszéltek. Elképzelhető, hogy valóban kevesebb volt a fideszes rajongás, a párt nem volt annyira szexi, mint régen, a hívek nagyobb része csendben maradt, esetleg még bólogattak is a stadionépítést és az egészségügyet kritizáló megszólításokra, és ezt hitték sokan ellenzékiségnek. Különben is megtévesztő, ha az ember csak a saját körében, véleménybuborékján belül fülel.
Hogy a Fidesz további nagy támogatást kapott a vidék politikai némáitól, már ismert és kielemzett dolog.

Először is a szavazókörökben nem lehet csalni, vagyis elég kevés dolog eshet meg, amit ne venne más észre, ráadásul ennek eltusolásához annyi ember együttes csalása szükséges, hogy az gyakorlatilag elképzelhetetlen. Ha a bizottságban vannak ellenzéki delegáltak is, akkor pedig lehetetlen. A szavazóköri csalás legfőbb cáfolata az ellenzéki pártok csöndje volt a választás éjszakáján: a szavazatszámlálók már bemondták a számoltakat, a pártok ismerték a nagyjábóli eredményeket.

Más írás jönne, de most a vasárnapi választás előtt hadd osszam meg veletek néhány csalódásomat. Ha ma még nem voltál szavazni, sürgősen menj el vagy most, vagy e poszt letudta után, mert ha van valami lemaradás, amit nekünk, magyaroknak be kell hoznunk, az a részvétel. Kezdjük épp a választási részvétellel, aztán legyen többfajta is (szervezetekbe belépés, aktivizmus, petíciózás stb.)!

Hiába mondjuk, hogy a politikában bármi megtörténhet (egyébként nem), de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy a kormánypárt - meg úgy általában egy kormánypárt - kampánya egytémás lesz, és az az egy a lecsupaszított gyűlölet- és rettegéskeltés. Tudom, hogy ez hatásos, meg hogy eddig is volt, de nem járt egyedül. Épp a Fidesz leggyakoribb kampányeszköze volt, hogy emberek mondják el, mennyire sok minden fejlődött az elmúlt évek alatt, de most kihagyták ezt. Megint csak értem, hogy valamelyik kommunikációs nagyokos kiszámolta, hogy épp ezzel épp egy bizonyos csoportot épp akkora részvételre és szavazásra lehet rávenni, de a mindenségit neki, van élet és becsület is a világon, és ha tudtam nyerni háromszor rasszista propagandaszemét nélkül, akkor negyedszerre is megpróbálhatnám.

2010 már szinte mindenki szerint szakaszhatár volt a magyar demokrácia történetében, és azt is közmegegyezés övezi, hogy azóta (vagy 2014 óta) ez a demokrácia már nem azonos az előzővel.

A demokrácia sérülését és diktatúrákat kiáltókat divat volt alázgatni politológusok részéről, e jelenséget korábban egy busztábla-hasonlattal írtuk le. A buszokon van egy tábla, ami a végcéljukat jelöli, és ha ez a busz a diktatúra felé tart: vajon lehet-e jellemezni az irányával, még akkor is, ha nem ért oda? Szerintem igen, mert ez életszerű, és amikor a buszállomáson elhangzik a "Siófok!", nem kell magam mellett éreznem Siófok valóságát, nem lehet csupán a busz valóságát éreznem, hanem egyből úgy értelmezem, hogy egy busznak az iránya Siófok. Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy egyébként a megismert kommunizmus is csak egy út volt, amelynek végcéljába hál'istennek kevesen értek el, de ettől még híveit vígan hívják ma is kommunistáknak. Aki egyszer is szájára vette ezt, mást nem tehet, mint tudomásul veszi, hogy mások pedig a diktatúra felé vezető úton már diktatúrát emlegetnek.

Török Gábor minapi Magyar Narancs-interjújában rendben végigvette, hogy miért nem valószínű az erősebb ellenzéki együttműködés. Véleményének összefoglalója az Index cikke alapján:

" egyre jobban látszik, hogy egyik párt sem igazán érdekelt a széles körű koordinációban:

az MSZP-nek már 5 jelölt visszalépése is 150 millió forinttal kevesebb állami támogatást vonna maga után, pedig a szocialisták pártjuk alacsony népszerűsége miatt előszeretettel „oldják fel magukat” a többi ellenzéki erőben.

az LMP hosszú távú stratégiája a politikai erőviszonyok átrendezése, ezt az együttműködés nem szolgálja

a Jobbik pedig a legerősebb ellenzéki erő pozíciójából tárgyalna, neki a baloldali szavazókra van szüksége, a baloldali pártokat „megbízhatatlannak és toxikusnak” tartja.

Török nem hiszi, hogy az ellenzék kész mindent feltenni az Orbán-rendszer leváltására."

Bár sokaknak az eredmény kiábrándítóan hangozhat, önmagában az érvelés nem hibádzik. Akad viszont szerintem néhány szempont, ami alapján az értékelést árnyalni lehet.

Nem, a téma nem hever az utcán, nem hajolhat le érte könnyedén, aki arra se jár.

A HVG november 23-i számában, a Fű alatt című cikkben olvastam ezt a részt:

"Magyarország már az idén őszig közel annyi menekültet fogadott be, amennyi a korábbi EU-s kvótatervben szerepelt."

Nem lepett meg a dolog, tök természetes volt, hogy a kormány jobbágypolitikája mellett - vagyis annak ellenére - folyik valami normális ügymenet is kormányszerveknél. Mégis az épp kvótányi szám, miközben még vége sincs az évnek, rögtön súgta: ez bizony kontent. Kitettem hát a blog Facebook-oldalára, olvasták néhányan, nem szóltak hozzá, szerintem ez a kevés sem lepődött meg, s gondolom, ugyanez játszódott le nagyban a HVG olvasótáborában.
Hét hét múlva, január 11-étől sorjáznak a főcímek, miszerint Altusz Kristóf elismerte, hogy. Meg az ellenzék úgy lecsapott rá, hogy na. Nem hazudok, rögtön az jutott eszembe, hogy a politikusok (és - fájdalom - a sajtó maga) amúgy szemléz-e sajtót, van-e rá emberük (pénzük), jelenti-e valaki, hogy ügygyártásra alkalmas kontent találtatott. Azért ez a hét darab hét fájdalmas tempó, mint a régi viccben: a csiga meg huss.

Utálatos már mindenhol lenni itthon: meglátom a kormányzati plakátokat és leveleket, meghallom a köztévé szinte bármely pillanatát, és szégyellni kezdem magyarságomat, amire pedig egész életemet feltettem. Az erős állításokat mindig bátran megfogalmazó Spiró György HVG-interjújában a magyar mentalitásban "szovjet embertípust" és "jobbágymentalitást" lát. Szíven talál, amikor a politikai kultúra hazai szintje ott tart, hogy a Spiróéhoz hasonló tételek nem a veszélyt, az irányt állítják, hanem elég védhetően a jelen valóságát.

Vörös vonalakat lépnek át mostanság a politikai aktorok: a Fidesz-kormány egész nyilvánvalóan használja az ÁSZ-t (ebben azon verzió is megengedett, hogy az most működik helyesen, de akkor korábban épp ebben gátolták), a bíróságot már nyíltan fideszesítik, Vona simán lediktátorozza Orbánt, véleményvezéri oldalon TGM forradalmat hirdet, Schiffer András megvilágosodik. 

Utóbbi szerzőnk így ír:
"[a hatalom demokratikus leválthatósága miatt] Ezért minősítettem magam is megalapozatlannak a diktatúráról szóló szövegeléseket az elmúlt években. Ha viszont a hatalom bármelyik, mérhető támogatottsággal, parlamenti képviselettel rendelkező ellenzéki párt választáson való elindulását törvénysértő, adminisztratív eszközökkel hiúsítja meg, átlép egy vörös vonalat, ahonnan nincs visszaút."
Bár Schiffer megint visszafogja magát, hogy ne kelljen kellemetlent kimondania, a "ha viszont" fordulat csak oda viszi, hogy bizony a diktatúra vörös vonala már látható. Na persze csak akkor, ha a kormányzat "meghiúsítja" egy párt választásokon való indulását - ez meg már megint milyen okosgyurmaság, mert a durva pénzbírság hónapokon át lebegtetése persze meg nem hiúsítja az indulást, csak kriminalizál, ellehetetleníti a hirdetőkkel tárgyalást, elijeszti a képviselőjelölteket, befolyásolja a belső erőviszonyokat, és így tovább. Megint ott vagyunk egy korábbi poszt témájánál, hogy a "diktatúra" jelzővel a buszt vagy az célállomást szabad-e csak illetni. Ha megengedjük, hogy Schiffer most valóban keményet mondott, akkor még kérdés, hogy az ő esetében a megvilágosodás kiterjed-e arra is, hogy a korábbi "megalapozatlan szövegelések" talán azért győztek az igazságversenyben, mert ők az úticélról szóltak joggal, míg ő csak a buszt figyelte.

A holland-magyar diplomáciai konfliktus kapcsán egyesek felvetik, hogy íme, itt a kezdete annak, ahogyan Orbán kivezeti országát az Unióból (vagy Európából). Közben a kormánypárti és konzervatív véleményvezérek éppenséggel azt harsogják évek óta, hogy az ilyen izmozásokkal épp bevezet minket Európába, ahová hanggal kell mennie az embernek, mert így ment ez mindig.

Pár éve így szóltunk a Fidesz általános habitusáról:

"A Fidesz egy évtizede elutasítja a konszenzusos politikát, a határozottság és agresszivitás közötti vékony jégen táncolnak hosszú ideje, a kettő elválasztása nekik és bírálóiknak is nehéz feladat, akár csak értelmezés kérdése. (…) Orbán a 2010-es győzelemtől fogva rögtön használta az erő, az "erős kormány", az "erős Magyarország", az "erős Európa" fogalmait. A Fidesz erőpolitikájának velejárója a gyakori izmozás, és biztosan nem jó érzés, ha diktatúrát sütnek rájuk, amikor épp csak határozottnak és hatékonynak szeretnének látszani. De hát ezt az erőkultuszt imádták, ezt akarták, erre hajtottak, keményeket adtak, azt is kapnak vissza, a viktátorozás az erőpolitika járulékos vesztesége."

Vagyis megint ott tartunk, hogy határozottság vagy agresszió-e az, amit épp látunk. E blogon sokszor állítottuk, hogy a Fidesz az agresszió pártja. Most elsőre mégis lehet mondani, hogy bár a nagykövet nem állította terroristának a magyar kormányzatot, viszont közös szövegkörnyezetbe hozta vele, amire nagyon is lehet határozottan felelni. A folytatás, amikor a kormány nem elégszik meg a holland külügyminiszter elhatárolódásával, már vehető agressziónak is, a folytatás eldönti.

Együtt vagy külön, egységben vagy szövetségben – ez a westerosi ellenzék legégetőbb problémája a választások első helyszínein. Meg a kormányé is. Merthogy volt adok-kapok, előbb a kormányoldal húzott be egy választási győzelmet a déli partoknál és Égikertben, majd az ellenzék keményen visszavágott a Kaszter-hegyen és a Síkvidéken. Választási kampánykörképünk következik.

A „Hosszú Tél” elnevezésű választási ciklust, az alkotmány szabályozza, és egy bonyolult matematikai formula révén néhány évenként esedékes. Célja, hogy kiválogassa, kik kaphatnak szerepet a varázsformulában, kikből kerülnek ki a következő ciklus választható erői.

Északon mindenki a Stark Pártot lesi, vajon véget érnek-e hosszú szenvedéssel teli ellenzéki évei. Az Északi Koalícióban betöltött vezető szerepük megkérdőjelezhetetlen, ők adják a szervezet vezetőit. Most fényes szellők fújdogálnak a párt körül, hiszen a párt ifjúsági tagozatának külön útjai lezárultak, az immár felnőtt vezetők közös úton mennek tovább, viselkedésükkel modellezik is az egységre való igény beváltását.

Brandon Stark a politikai elemzést találta meg feladatául, behatóan tanulmányozta a múltat, amely kulcsokkal és analógiákkal szolgál a jelenlegi feladatokhoz. Rá is fér ez a Starkokra, mert az északiak sohasem voltak erősek politikai tanácsadásban, a rossz tanácsokba fájdult bele Ned Stark feje, de furdalta Robb Stark oldalát is (meg hasonlóan járt az északra szédült Havas Jon vagy Stannis Baratheon is). Hiába, északon továbbra is csak egy tétel a biztos: „Köss meleg pulcsit, tárazd a magot / Brandon fala áll, mint a fa*od”.

Az Északi Koalíció ifjú Starkjai - fantasztikus négyes

 
Arya Stark a párt debattőre, kiváló a szópárbajban, és több arca közül mindig azt veszi elő, amit kifelé mutatni szeretne. - A legfontosabb a lista, azon megyünk végig, pontról pontra - állítja magabiztosan, cáfolva azon véleményeket, hogy nincs komoly programjuk a választásokra.
Sansa Stark a párt üdvöskéje és vezére, a Koalíció helyettes vezetője, aki olyan nagy politikai machinátoroktól tanult, mint Cersei Lannister, Tyrion Lannister vagy Petyr Baelish. - Jól csinálja - kommentál északi forrásunk - Pozícionálja magát, ezért fel meri vállalni véleményét még Havassal szemben is. Vele egy bástyát kaptunk, nem egy hidat - jegyzi meg lakonikusan a Havas-Sansa ellentétről.

A sorozat első részében azt tárgyaltuk, hogy az ellenzéki tüntetések nem a pártstruktúrát változtatják meg, hanem a civil kurázsit, és hogy a Fidesz erősödése is így kezdődött.  A második rész arról szólt, hogy az ellenzék lehetőségei és esélyei jóval szűkösebbek, mint sokan láttatni szeretnék, hiszen azóta láttuk a kormány sajtófoglalását és bolsevik típusú propagandáját. A harmadik részében az ellenzéki pártok cselekvési lehetőségekről lesz szó.

A szétaprózódott ellenzék tartósan megmaradhat az 5 százalékos küszöb többszörössége miatt: Egy pártnak 5 százaléknyi listás kell a bejutáshoz, egy kétpártos listán pedig kétszer öt, vagyis tíz százalék, háromnál tizenöt, és ez marad a még több pártnál. Ötszázalékos pártnak sem könnyű lenni (lásd az elmúlt évtizedet), és e bejutási küszöb régen is erősnek számított a választási rendszerek között, de nehéz megtalálni az egyensúlyt a komolytalan pártok kiszűrése és a szavazatok elveszése között. Összefogásra azért nem sarkall, mert az összebútorozás megosztja a szavazókat (meg a pártokat is belülről), a várható százalék még kisebb is lehet. Egy nagyobb párt miért kockáztassa a kint maradást, milyen előnye származhat, ha bevisz kisebbeket? A kisebb meg fél az arcvesztéstől és politikusainak a nagyobbhoz vándorlásától. A nagyon kicsik összefogása pedig eleve ki van golyózva. A jelen állapot szerint a Jobbik és az MSZP lehetne valamelyik nagy, de a többi kicsi épp velük nem lenne szívesen értékközösségben.

Orbán Viktor szájára vette Olaszországot, és ezzel nagy hibát követett el, ha az igazságnak - úgy általában az igazságnak - tulajdonítunk bármi értelmet és szerepet.

Mivel szerinte most az olaszok is észrevették, hogy Soros NGO-kon keresztül hozza be a migránsokat, ezzel zár: „Országonként haladunk, Olaszország után várjuk a következő tagországot a klubunkba.” (itt az egész) 

Mármint hogy Magyarország meg Olaszország egy klubba tartozik. Na akkor nézzünk erről egyet s mást.

Személyes vallomással kell kezdenem: az élet úgy hozta, hogy Olaszország ügyeiben jobban el kellett mélyednem néhány évvel ezelőtt (l. a korábbi olasz témájú posztokat).

Ott hagytuk abba a múltkor, hogy a tüntetések nem a pártstruktúrát változtatják meg, hanem a civil kurázsit, és hogy a Fidesz erősödése is így kezdődött.
Továbbra is vitatkozunk azokkal, akik csupán a szavazatokat számítgatják, helyette a társadalom általános érdekkifejeződését kellene tekinteni. Utóbbi mellett szóló érv, hogy mennyire nem működik a régi módi, hogy egy botrány vagy tüntetés után megnézzük a közvélemény-kutatásokban az elmozdulásokat, és megvan a követendő politika. Ma előre meg lehet jósolni, hogy a pártpreferenciákon alig fog látszódni valami. Hozzá kell szokni, hogy a dolgok már nem a jól megszokott, organikus rendben mennek: a magyar politika világa nem természeti környezet, hanem ipari gyártósor, ahol nem illik elvárni egy fára emlékeztető robotkartól sem, hogy rügyet növesszen.

Az alábbiakban próbálunk üzenni sok véleményvezérnek, hogy mielőtt fikázzák a politikai tevékenységet végzőket, gondolkodjanak el, hogy politikát csinálni egyáltalán nem könnyű, különösen most és az ellenzéki térfélről.

Zajlik az ellenzéki vita a legutóbbi tüntetések értékeléséről. Az egyik álláspont szerint most végre megindult valami, a másik szerint ez politikacsináláshoz kevés, a 2018-as változást pártok indíthatják el.

Kezdjük talán onnan, hogy a polgárok érdekei kábé három módon aggregálódhatnak, s ezáltal érvényesülhetnek: egyéni kijárással, csoportos érdekérvényesítéssel (civilek), politikai pártokkal. E három útvonalon indult el munkagépekkel ez a kormányzat, hogy hatalma soká tartson:

1) A pártokat tekintve a választási rendszert a meglévő biztos szavazók számára matekozta ki. "Kívülről" az ellenzéki pártok egymás esélyeit rontják még szövetségben is (hiszen összebútorozásuk inkább szavazókat vesz el, miközben már az 5% többszörösét kell megugorniuk). "Belülről" az ellenzéki pártokat fenyegetéssel korlátozza (Orbán 2010-től az ellenzéki sikermorzsák után a párttámogatások csökkentésével riogatott, el is kussoltak az ellenzékiek), de valószínűleg még ennél durvábbak is voltak, egyben minden keret szűkre szabása a már bársonyszékes ellenzéki politikusokat a pozíciótartás status quo-ja felé tereli (miközben a kormánypártot nem bántja a kevés parlamenti hely és önkormányzati pozíció, még legutolsó kádereinek is tud találni vagy kreálni, így nagyobb a pártegység).
2) Az egyéni kijárás a magyarok legáltalánosabb politikai cselekvése, ez régóta tudott, pláne a századvéges körökben. Az egyéni kijárás mélyen szocializált dolog, és fejletlenségünk egyik oka, mert apolitikus és antidemokratikus. Erről az embereket normális országban leszoktatnák, de itt tudatosan rászoktatják. Az egypártrendszer felé meneteléssel meg is van a kijárás egyetlen célzottja, hiszen mit ér a kijárás, ha az ügyről még színes összetételű testületek fognak döntögetni, eléggé bizonytalan végkimenetellel.
3) A civil világ valójában nagyon gyenge nálunk, különösen donációja és politikai érdekérvényesítő képessége tekintetében, a kormányzat mégis azért irtja oly durván, mert tart tőle, hogy onnan jön majd a rivális. Joggal tart, mert a másik kettőben rendszerműködtetővé emelt kurvító mechanizmusok itt nem lehetnek százszázalékosak, ezek között sok az informált, képzett, keményfejű és elszánt. No meg maga is innen erősödött: ne felejtsük el, hogy Fideszék legalább kétszeri, vagy akár háromszori civil rekrutációval nőttek ekkorává (1998 és 2002 között civil támogatással, pl. nagycsaládosok, keresztény értelmiségiek stb., 2002 után polgári körökkel, a 2006-os önkormányzati választásokban nagyon sok helyen civilekkel közösben indultak, és ugyanebben az időben a tagozatok létrehozása - vagy blöffje - is a csoportérdekek önállő felmutatásával hívhatott be embert).

Címmagyarázatként: Valamilyennek pedig lennie kell egy társadalomtudomány művelőjének, a szerep tisztázása megúszhatatlan. Itt fideszesen nem csupán egy pártot értek, hanem a párt környezetében uralkodó gondolkodásmódot. 

A társadalom minden alrendszerének megvan a maga tudománya és szakembere, kiknek tevékenysége befolyásolja az életünket, csak gondoljunk a családtámogatási rendszerrel számoló szociológuskora vagy az inflációt számoló közgazdászokra. Sokak számára a "társadalommérnökösködés" amolyan baloldali és/vagy liberális maszlag, szerintem viszont oldalfüggetlen és kötelező. Amikor a Fidesz nemes egyszerűséggel lemond az ország- és nemzetfejlesztésről a szimpla populizmus, vagyis a már létező igények és vélekedések helybenhagyása és kielégítése kedvéért, az is társadalommérnöki tevékenység. A társadalommal foglalkozóknak ugyanolyan felelősségük van, mint egy másfajta mérnöknek, mert ők látják át a folyamatokat, amelyeken akár nemzedékek sorsa múlhat. Őket bízza meg a főnök - a politikai hatalom aktorai, a diszkurzusok résztvevői, a nép - a problémák feltárásával és megoldások javaslásával.

Még zajlik a népszavazás, eddig a viszonylag alacsony részvételi adatok látszanak. Sok választó nem véletlenül marad távol az urnáktól, hiszen általában a szavazások és a következmények között nem oly egyértelmű a kapcsolat, a népszavazásoknál pedig nagyon nem. Mindjárt elmagyarázzuk, de előtte csak annyit, hogy a mindent bevető érzelmi mozgósítás sem elég az üdvösséghez.

Minden ember akkor érzi magát döntési helyzetben, akkor remél tőle előnyt, ha a döntésének valódi, mérhető következménye van. Szavasásnál ehhez mások részvétele is elengedhetetlen, tehát a szavazó egyéni érdeke az, hogy a szavazás tartalmához fűződő sok egyéni érdek magának a szavazás intézményéhez fűződő közérdekké adódjon össze, hogy nagy legyen a szavazás presztízse, és természetesen a részvétel mértéke. A szavazási erőfeszítést elősegíti, ha van a politikának megbecsültsége, a voksolásnak tétje és értelme, a kérdésnek értelmi és érzelmi töltete.

A csatazaj sokszor elfedi, hogy pontosan miként és miért is kezdődött a háború, és egy idő után már nem is szorul újraellenőrzésre. A most vasárnapi népszavazás kiindulópontja nagyon más volt, mint amilyennek újabban tűnik.

A kvótás népszavazás tervét február 24-én jelentette be Orbán Viktor. Ugyanezen a sajtótájékoztatón egy másik népszavazásról is kérdezhették őt (privilegizált helyzetű) újságírók, ez az MSZP-nek a vasárnapi boltzár elleni kérdésleadási kísérlete volt. A miniszterelnök rosszallását fejezte ki, hogy ilyen méltatlan helyzet, melyben kopaszok megakadályozzák a népszavazási kérdések benyújtását, a rossz törvények miatt fordulhatott elő, és rögtön javaslatírásra szólította fel a vonatkozó szerveket.

A hatályos népszavazási törvényt épp Orbán Viktorék alkották. Orbán mindig eltávolítja magától a kevésé védhető ügyeket, a 2010 utáni legvitatottabb döntésekről egyszer úgy nyilatkozott, hogy azok egyéni képviselõi indítványokként születtek, nem tehetett ellenük semmit. Sajnálatos az újságírói kérdés elmaradása, hogy amúgy megpróbálta-e mégis. 

A fenti Orbán-rosszallás után olvashattuk értelmezésekben, hogy a hazatérő miniszterelnök tette helyre a kopaszos balhé dolgait. Eszerint neki nem volt része benne, legfeljebb párttársainak. Arról már volt szó itt nálunk, hogy a kopasz-gate levakarhatatlan a Fideszről, a sajtó oknyomozása után még a legelszántabb hívek legjóhiszeműbb magyarázatai sem nagyon juthatnak másra. Ezt a párt maga ismerte el, amikor a kopaszok túl nagy füstje miatt (azt hitték előtte, a közvélemény megint csak röhög majd a béna szocikon, nem így lett) maga törölte el a vasárnapi boltzárat. Orbánt ebből az egészből kihagyni nagyon merész, mondhatni újító gondolat. Ha most én élek a racionalitás legjóhiszeműbb változatával, Orbán legalább egyszer mondott valami olyat, hogy a szocik kérdésleadását "mindenképp" meg kell akadályozni (a "bárhogy" már erősebb változat).

Ám nem elég kihúzni a képből a boltzárasdit, amíg a kopaszok ügye ott marad a napirenden, és az mindaddig ott is marad, amíg a népszavazás fogalmához kötődik, az pedig újra és újra előjön a kérdés sorsának alakulása folyamán. Második lépésként tehát a népszavazás aktuális tartalmát kellett lecserélni, de gyorsan: ezért dobta be Orbán a kvótás népszavazás ötletét azon az első és utolsó napon, amikor a kopaszos balhéról még kérdezni lehetett. Ugyanazon a napon! - ilyen véletlenek nincsenek, vagy ha mégis, az már az "irányított véletlen" kategóriája.

Van bőven politikus dalszöveg a magyar kínálatban, de a Honeybeast Maradok című száma biztosan a leggyakrabban játszott, legismertebb közülük. Ráadásul nem is az egyetlen politikus dal, úgyhogy Honeybeast-szövegértelmezések következnek, és itt dicsérjük meg Bencsik-Kovács Zoltánt különleges dalszövegeiért.

A Maradok tartalma és címe is azt sugallja, hogy innen sokan elmennek, mert annyira reménytelen a helyzet, a jövő, ami nyilván az aktív, fiatal felnőtt korosztály életérzése. "A mi kis falunk" vagy Magyarországnak, vagy a magyar vidéknek a metaforája. Itt maradni magával hozza a lehajolást, az alávetettséget, a kiszolgáltatottságot, de ami rosszabb: a világos helyzetértékelés ellenében való megalkuvást, és a maradó így már nem is emelheti fel a fejét. Egy olyan helyen, ahol a csalónak a legjobb, ahol magánvagyon lesz a közérdekből ("kinek az álma múlik a közérdeken"), és ahol még a mindenkinek a pozícióját eldöntő, a sorsot húzó kéz is korrupt, "sáros".