A választások előtt összefogalalások és iránymutatások születnek a véleményblogokon. Egy politológus-blog nem mondhatja meg, hogy kire szavazzatok, a legvalószínűbb eredmény-forgatókönyvekről Török Gábor már szólt, a négy évnek az ország számára hozott újdonságairól nálunk is volt szó. Úgyhogy arról szólunk most, hogy e blog számára mit jelentett ez a négy év.

E legutóbbi négy évben kiderült, ...

- hogy ismert politológusok alkalmazhatók köztisztviselőként is, gondoljunk Stumpf Istvánra, Giró-Szász Andrásra, Kumin Ferencre, Kern Tamásra.
- hogy a GFG bloggal a politológus-blogok különleges, soha korábban nem látott igazodási pontot kaptak.
- hogy néha már Török Gábornak sem a megértetéssel kell küzdenie, hanem a politikát igazából mozgató erőkkel. 

Nem gondoltam, hogy mostanában indulatba fogok jönni, és nem is akartam érzelmeket kimutatni épp az érzelmek felkorbácsolását eredményező kampány ideje alatt, aztán Fricz Tamás (a Civil Összefogás Fórum, vagyis a CÖF, a békemenetek szervezője részéről) mondatai csak megérintettek. Ez az írás tehát nem a hétvégi Békemenet eredménye, hanem annak előzményeihez kapcsolódik.
Szeretném is leszögezni, hogy bármilyen nem szélsőséges és békés, embereket megmozgató rendezvény pártolandó, a "birkamenetet" emlegetők pedig inkább segítsenek be jobb rendezvényekbe. Sőt, az ellenzéki sajtónak is kár bizonygatni, hogy márpedig a Békemenetet valójában a Fidesz szervezi, mert higgyük el, ez még mindig a szerencsésebb eset lenne. 

A mostanában a Jobbik sikerét elemzők leginkább arra jutnak, hogy amögött egyfelől a kampány hatása, másfelől a párt enyhülése és a cigányellenesség visszafogása áll.

A kampány hatását biztosan nem vetjük el. Egy régi jobbikos posztban az alábbit írtuk, ami máig érvényes maradt:

“A Jobbik ráadásul mindig képes meglepetésekre: részletes programot írt a legutóbbi választásokra, a lehető leghagyományosabb pártépítő eszközöket vetette be egy pártellenes időszakban, elnöke nagy visszhangot kiváltó beszédet tartott akkor, amikor épp nem volt nagy keletje a beszédeknek. Piaci logikával hiányokat töltenek ki, akár tabukat is megtörnek, hogy a piacnyitás itt is hozzájuk kötődjön, és éppen ezért is kötődnek hozzájuk. Ugye Önökkel is megesett, hogy olyan ismerősről derült ki, hogy jobbikos, akiről ezt sohasem gondolták volna?” (A Jobbik és a demokrácia mocsara, 2012. feb. 13.)

A másik, a visszafogottabb, békésebb kommunikáció jelentőségében nem egészen osztjuk a kialakult véleményt. Ugyanis nem az a döntő, hogy most mit csinál a Jobbik, hanem hogy a vélemények alakulását meghatározó tehetetlenségi nyomaték ma hogyan érinti a régen kialakult leegyszerűsítő értékeléseket: milyen kép él most a pártról, és a több imázsból pillanatnyilag melyik jön elő (melyikre van igény, melyiket támogatják a körülmények). 

Olaszországban előfordulhat, hogy egy politikai vezető lemondásra kényszeríti a miniszterelnököt egy pártrendezvény pódiumáról. Ezt Matteo Renzi meg is tette a következő szavakkal: ”A Demokrata Párt (Partito Democratico) vezetősége a politikai helyzetet, valamint a legutóbbi fejleményeket értékelve köszönetét fejezi ki Enrico Letta miniszterelnöknek.”
Cristiano Preiner írása.

Olaszországban továbbá az is előfordulhat, hogy a megbukott miniszterelnök éppen ahhoz a párthoz tartozik, amely megbuktatja. Mi több, Olaszországban olyan is megeshet, hogy ugyanazon a pártrendezvényen valaki saját magát jelöli ki a kormány élére. Így történhetett meg az, hogy a köztársasági elnök, Giorgio Napolitano Renzire bízta az új kabinet megalakítását. Úgyhogy az igazi hír, a legkézzelfoghatóbb statisztikai adat az, hogy Renzi immár a harmadik miniszterelnök, akit nem a nép választott meg. 

A politikai folyamatok alapvetően embereken múlnak, egyéneken, akik döntenek, közösségeken, akik döntési kultúrát teremtenek. Nemrég szóltunk a szavazások értelméről, a többnyire kétértékű döntési lehetőségekről, most nézzük meg a szavazók viselkedését.

Alapvetően két része van a szavazói viselkedésnek: az egyik, hogy mi visz minket az urnához, a másik, hogy hogyan alakul ki az ott leadott szavazat mögötti döntés. Az előbbit egyszerűbb tanulmányozni, hiszen a viselkedés kétértékű, valaki vagy szavaz, vagy nem, a másodikhoz sokkal többet kell tudnunk az alanyok gondolkodásáról. Az alábbiakban nem különítjük el a két területet, és a felsorolt magatartások között sem vagylagos viszonyt kell feltételeznünk, hanem motívumegyüttesként célszerű kezelni őket, amelyek között egyeseknél az egyik, másoknál egy másik a meghatározóbb.

A racionális szavazás elméletében a szavazók racionálisak, és elegendő információval rendelkeznek választási lehetőségeikről, ezért azokat összehasonlítva képesek dönteni. Így viszont arra is rájöhetnek, hogy az ő egy-két szavazatuk keveset számít a végeredményben, úgyhogy csak a feltétlenül szükséges, vagyis kevés erőforrást szánnak információszerzésre. Döntésükhöz a politika történéseit átértelmező-magyarázó gondolatmankókat fogadnak be, amelyeket pártok és véleményvezérek eleve kínálnak nekik.
Ebből az elméletből származik a mediánszavazó középpontba helyezése, vagyis hogy bizonyos feltételek mellett őt kell céloznia a versengő pártoknak. 

Az alábbiakban - bár 10+1-re jött ki, nem toplista következik, és az sem kizárt, hogy egyes pontokból automatikusan származnak mások.

1.) alkotmányozás és választási törvény: Az új alkotmány nem annyira nagy újság, mint amennyire a hozzá való viszonyulás és az alkotmányozási folyamat minősége új. A többpárti együttműködés megszűnt, az alkotmányos rendszer főbb változásainak megokolása elmaradt, a népszavazás általi megerősítés hiányára született magyarázatok botrányosabbak voltak a ténynél, de nóvum volt az Alkotmánybíróság fenyegése és az ezzel összefüggő gusztustalan alkotmánymódosítások is.

2.) prezidencializálódás: a miniszterelnöknek nem kellett koalíciós engedményket tennie, ezáltal korlátlan ura volt a kormányzásnak. Fokozta a hatást az a csúcs-újdonság, hogy hosszasan volt ő a legnépszerűbb politikus, ezért még többet kellett szerepeltetnie magát, ami kihangsúlyozta az előbbieket.

Talán még emlékszünk a 2010-es választások tumultuózus jeleneteire, amikor emberek várakoztak éjszaka a szavazásra. Ekkor szó esett sok mindenről, először is a szavazás fontosságáról, amiért áldozatokat is lehet hozni, másrészt a szavazási procedúra rendes lebonyolításáról. Itt jegyzem meg, hogy akkor számos véleményvezér nyilvánított olyan véleményt, amelyből látszott, hogy az illető soha nem látta belülről a szavazást lebonyolító intézmények működését. Ugyanezt a tudatlanságot látni a folyton választási csalást ordítozókon is (a közöttük felllehető politikusok cinikusak és ostobák, de nem tudatlanok).

Igen, jó lenne, ha minél több szavazópolgár vállalkozna szavazóköri munkára, elkötelez az intézmény mellett és példát mutat. A fiatalok között a politológus hallgatóknak ez eleve kötelező feladat, de a társadalomtudományi, jogi, közigazgatási vonalon tanulóknak sem rossz iskola. Fiatalokat is szeretnénk látni a szavazóhelységekben, most már el kell kezdeni foglalkozni velük, nincs mire várni, de van mit helyrehozni.

Kedves Szülők! Neveljük politikára, politikai gondolkodásra és akaratképzésre is gyermekeinket!

Legutóbb azt fejtegettük, hogy a szavazatnak szinte lehetetlen jelentést adni, mert az egyén szavazata csak áttételeken keresztül ér el valamit, ami egyébként alig van összefüggésben az eredeti szándékokkal. Azt is pedzegettük, hogy a szavazó inkább dönt a múltról, mert az adottság, míg a jövőről döntés csak egy kiemelt szándék lehet. Most magyarázzuk és tovább is finomítjuk a korábbiakat.

Az e blogon már többször méltatott Luhmann nyomán mondhatjuk, hogy a rendszeres döntési szituáció, így a választások és a többi különböző szavazás során - vagyis eljárások sorozatában - teremtődik meg a politikai rendszer legitimációja (nem pedig mással, pl. a közvéleménynek való megfeleléssel). Azt is mondja ő, amit sokan nem szeretnek, hogy a demokrácia lényege a hatalmi csúcs kormány-ellenzék párosra osztása, melyben van mód a váltásra. Ezáltal egyes kérdéseket nyitva lehet tartani mindig, másokat pedig úgy lehet lezártnak tartani, hogy azért van mód az újranyitásukra.
Ettől még nem kell elvetnünk szubsztanciális demokráciafelfogásunkat, de ha szavazásról beszélünk - és nem a szavazás mögötti gondolatokról, szándékokról vagy következményekről - akkor a procedurális demokráciafogalommal tudunk inkább mit kezdeni. Hosszabb távon a két demokráciafelfogás egybefonódik úgyis (a politikusok aktuális magyarázataiban persze fennmarad a különbség: a kormányzat szeret a procedurálisra, az ellenzék meg a szubsztanciálisra hivatkozni). 

Kezdenek már jönni az olyan írások, amelyek azt magyarázzák, mire jó az ember választásokon leadott szavazata, hogyan tervezzünk vele, mit idézzen elő. Ezen fejtegetések gyakran tartalmazzák azt a momentumot, hogy az emberek hajlamosak egy politika ellen szavazni ahelyett, hogy egy alternatíva mellett választanának. Sőt, a fejtegetők hajlamosak előbbi viselkedés elítélésére, és utóbbi javaslására. Ez úgy egészében lesz az egyik felfogás, amin most megpróbálunk túllépni.

Ahogyan egyesek előre, úgy mások utólag tudják nagyon, mit is jelentettek a szavazatok. A politikusok és az elemzők imádják magyarázni, hogy mire hatalmazták fel a választók szavazatukkal valamely politikai erőt. Ezen egy picit nehezebb túllépni, de értelmezési tartományán szűkíteni nagyon is kell.

Hántsuk le egy kicsit ezt a sok sallangot és ballasztot a szavazatokról!

Sokféle értékelést lehet majd olvasni a tegnapi ellenzéki közösködésről, és természetesen mindenki belelátja majd, amit bele kell. Nagyon sokat nem tudunk a háttérről, Török Gábor előző írása, amikor Bajnai újra előlépett a közössel, már a lényeget elmondta.

Kívülről az látszott, hogy Bajnaiék eredeti tervében szélesebb szavazókör megszólítása szerepelt, ami nem jött össze. Ennek sok oka lehetett, talán Bajnai személye nem volt erre alkalmas, vagy rosszul kalkuláltak az erőviszonyokkal és/vagy a támogatottsági adatokkal, esetleg a közhangulattal is.
Tartok tőle, hogy ők a Fidesztől távozgató támogatókat rendszerkritikusoknak (akik az Orbán-rezsim egészével elégedetlenek) vélték, és az ilyen választók számának növekedésére számítottak. A rendszerkritikusok vélhetően nehezen is fordulnak vissza kiábrándultságukból. Meglehet, a kormánypártnak hátat fordítók nem ilyenek voltak többségben, hanem csak olyanok, aki valamilyen kormányzati szakpolitikából ábrándultak ki. És az is meglehet, hogy közülük szerzett vissza sokat a rezsizés és más népszerű lépések. A trafikügy és a NAV-ügy lagymatag választói fogadtatása végképp elárulta, hogy a rendszerkritikusok tábora nem csak szervezetlen, hanem szűk is. 

Már régen elmélkedtünk itt a politológusok szerepéről, mondjuk nem mintha azóta változott volna valami érdemlegesen. Ha csak annyi nem, hogy mintha a politikai közösségnek egyre kevésbé lenne igénye a politológusi szóra, vagy legalábbis arra, amit korábban kapott.

A múltkori oktatási reformos poszt hozzászólásai között volt egy, mely szerint egy politológus Pol Pot reformjait is kiugró sikernek tartaná. Ez azért volt furcsa megjegyzés, mert ez a blog pont azért jött létre, hogy a politológus szélsőséges értékmentessége helyett valami mást mutasson. Az említett poszt egy politikai teljesítményt emelt ki, azt, hogy a politikának dolga amúgy változtatni is a társadalmi alrendszereken, akár saját népszerűségének kockára tételével is. Merthogy sokan mások politikai (plusz kormányzati) teljesítménynek csak a hatalom megszerzését és megtartását tekintik. Ebből próbáltunk itt kilépni. Támpontként gondoljunk csak a rezsicsökkentés mögött álló teljesítményre, és érteni fogjuk a különbséget. 

Az olasz politikában mindig zajlanak az események, e héten például a Letta-kormány megnyerte a bizalmi szavazást az olasz parlamentben, másnap Berlusconi forradalommal fenyegetőzött börtönbe vonulása esetére. Már a sajtóhoz is tartozó ügy, hogy még egy héttel korábban a La Repubblica arról cikkezett, hogy Berlusconi akár magyar színekben indulhat az európai parlamenti választásokon. Ezt az érintettek aztán gyorsan cáfoltak. Talán érdemes megvizsgálni az olasz sajtó hátterét, ahol ilyen hírek születnek, és ahonnan politikusok is kiemelkedhetnek, mint maga Berlusconi, vagy Beppe Grillo. Cristiano Preiner írása.

Hogy megértsük az utolsó húsz év olasz sajtójának irányvonalait, két támpontra kell hivatkoznunk: egy politikaira és egy gazdaságira. A politikai az, hogy Olaszországban a bal-jobb törésvonalát a berlusconista-antiberlusconista törésvonal helyettesítette. A gazdasági elem pedig azért lényeges, mert meghatározó, hogy ki foglal helyet az egyes sajtótermékek igazgatótanácsaiban, vagyis kik a tulajdonosok. 

Az ellenzékről mostanában írt értékelések szinte biztos eleme, hogy semmilyen lehetőséget nem tudnak megragadni önmaguk erősítésére és a kormány gyengítésére.

Erre az a sablonválasz, hogy az ellenzéknek különösen az előző ciklusokhoz köthető része, az MSZP, az Együtt és a DK inkompetens, tehetségtelen és hiteltelen. Szerintem e képességek még mindig másodlagosak, mert a körülmények inkább meghatározóbbak, és önmagában az ellenzékiség körülménye alapjáraton meghatározhat bizonyos viselkedéseket, cselekvéseket, közléseket. Ráadásul egy általános tétovaság az egész ellenzékre, így az LMP-re és a Jobbikra is jellemző. 

A pedagógusok életpályamodelljének bevezetésében a béremelés megvolt, az előmeneteli rendszer kialakítása most zajlik. Amint ez beindul, zárul az oktatási reformfolyamat. Úgy tűnik, ezt a kormány tényleg végigcsinálta.

Elődjük hiteltelenné válásában nagy szerepet játszott, hogy politikusaik a beindított reformokból kihátráltak. Az akkori Fidesz-vezette ellenzék a népakarattal ellentétesnek minősítette a reformokat, de ezt nem kellett volna annyira komolyan venni, mert nálunk a status quo ellen menni automatikusan a népakarattal ellentétes.
Az elmúlt években a Fidesz és KDNP rendben felsorakozott a reform mögött. Jó-jó, Pokorni Zoltán ellenzett ezt-azt, de ez része is lehetett a színjátéknak, a Fidesz megnyugtathatta saját liberálisait, és nyomhatta kicsit a KDNP-t. Amint az előző ciklusban, most is a kis párt kapta a koptatós tárcákat, micsoda véletlen. Végül Hoffmann Rózsa lepattintása a felsőoktatásról is értelmezhető úgy, hogy a közoktatásban tervezetteket pedig megerősítették, véglegesítették. 

A minap Török Gábor látleletet adott a magyar politika állapotáról. Ez tömören annyi, hogy a politikai logika rendben működik, de a társadalom nem telepít mellé más logikákat, ezért kizárólagossá válik. Ez így van, nálunk is volt szó ugyanerről itt, és itt meg itt. Az igazán meglepő, hogy Török a befejező mondatban kijelenti, hogy e kivételes cikk után visszatér a politikai elemzéshez.

Ebből még nem világos, hogy számára az effajta tartalom vagy megszólalásmód idegen a politikai elemzéstől. Most többes szám első személyben, a magyar politikai közösség nevében szólt (akár vágyakról is), ez nyilván lecserélhető egy kívülállóbb hangra. A tartalom ezúttal emberközeli és társadalmi, ami csak az utóbbi időben tűnt fel nála, hiszen legnagyobbrészt a szigorúan vett politikai arénán belül vizsgálódik. 

A cím nem egyértelmű, ami nem véletlen. A Politológusblogon cikksorozat indult a miniszterelnökökről és választásukról, minél több oldalról bemutatva a témát. A miniszterelnöki poszt, a pozíciót ambiciónáló vagy betöltő személy jellemzői, alkalmassága egyre gyakoribb téma a magyar közbeszédben. Még azt is mondhatjuk, hogy ez mára a legfontosabb témává vált.

Ott hagytuk abba a múltkor, hogy a miniszterelnök egyre kiemelkedik a kormányzatból, hiszen az ő kezébe csúszik át egyre több hatalom. Mellette a kormány, a képviselet és a köztársasági elnök csak formálisnak tűnik (egyébként nem az). Ennek természetes folyománya, hogy ma sem a minisztereknek, sem a miniszterelnöknek nem muszáj parlamenti képviselőnek lennie. Angliában mondjuk igen.

Magyarországra is szokás mondani, hogy a miniszterelnök hatalma kiterjedt, és a kormányzás kancellári típusú. Ez alapvetően igaz, bár kicsit túldimenzionált állítás. Csak gondoljunk arra, hogy épp nálunk a minisztériumokat törvény sorolja fel, amit a parlamenti többség fogad el. Nem is beszélve a jelentős reformokról, ami biztosan törvényi változtatásokat igényel. Ilyenek keresztülvitelénél nem közvetlenül a miniszterelnöki hatalom érvényesül, hanem e tisztségből több lépcsőben érvényesülő általános politikai vezér hatalma. 

Felszenteltette Vidnyánszky a Nemzeti Színházat - ez a legutóbbi szokásos színházvezetős hír. Részleteket nem tudunk meg, és nem is érteni, hogyan történhetetett, mert ilyesmit egyházi épületekkel szoktak csinálni, a többi csak valami áldásfélét kap. Aztán ki tudja, talán antik görög módon csinálták, és az épületet Dionüszosznak ajánlották.

Emblematikus figurák lettek színházvezetőkből. Folyton azt vártam, mikor apadnak el a hírek Alföldiről és Vidnyánszkyról, de mindig volt utánpótlás, és közben már az Eszenyi Enikő - Balázs Péter ügy is zajlik. Vidnyánszky origós és heti válaszos interjújából egyértelműen kikukucskál a kultúrpolitikus, a direktor nem véletlenül van a helyén, ez holtbiztos. Alföldi meg úgy járt, mint néhányan az első Fidesz-kormány idején, merthogy annak is jó érzéke volt személyzeti politikájával “nemzeti hősöket”, ellenállókat kreálni. Emlékezzünk csak Kovács Attila MLSZ-elnökre vagy arra a nemzetipark-igazgatóra, akit az interjú kamerája elől rángattak el.

Kövér László hozta a kötelező évi négy-ötöt megint. A szókimondó nyíltság és a közvélemény-provokáció vékony mezsgyéjén járó Fidesz-őspolitikus - jaj, szegény feje - nyilván rosszul fogalmazott a rendeleti kormányzással kapcsolatban.
Mintha az ilyen kormányzás alapját képező tudat és magatartásforma ne lenne annyira jellemző, ugye?

Mifelénk a többség azt gondolja, hogy majd a politikától jönnek a jó dolgok. Sokszor bele sem gondolunk, hogy ha sokan halnak meg rákban, elkallódnak a gyerekek az iskolából, leromlik a futball vagy látványosan nő a szegénység, az nemcsak pénzhiány miatt lehet, hanem mert a pénz rosszul hasznosul. Többször volt már róla szó, hogy Magyarországon nincs rosszabb állapotban semmi, mint az emberek és a civil szektor kapcsolata.

Ez nem napi politikai ügy. Nem kerül terítékre a jelentős politikai elemző blogokon, nem hívnak meg miatta politikust tévéműsorba, nem lehet csatát nyerni vele, meg villogni a sikerrel. Pedig ott az alapfeltevés, amit mindenki sejt amúgy, csak még a régi meccseket nézi:

Azért nem jó a magyar politika, ...

1.) mert nincs kapcsolata az emberekkel, és azért nincs,
2.) mert az emberek és a politika között hiányzik egy mező, ahol az érdekek összeadódnak;
3.) mert az uralkodó politikának nincs igazi versenytársa, ami megszorongatja.

Miniszterelnökökről lesz szó megint. Gyakran hallani azt a vélekedést, hogy Orbán és az Európai Unió között mekkora szakadék tátong. Ez ínyére van mindkét politikai oldalnak, lehet vele dicsérni is, bírálni is.

Kormányoldalról minden hétre jut valami az EU-ellenes retorikából, hol a Parlament, hol az európai baloldali összeesküvés, meg Tavares és a nemzeti függetlenség megsértése, hol az EU bürokratikussága kap kritikát. Előadva mindezt a politikai nyelvnek a nagy robaj mellett is recsegő-ropogó harci szekereivel. A kormányoldali sajtó és blogvilág ezt megfejeli az EU-t érintő demokráciahiány-értelmezésekkel, amelyek között alig találni helytállót. Orbán ellenzéke pedig úgy érvel, hogy a miniszterelnök rosszat okoz az országnak, elidegenít minket az EU-tól, sőt, a tettei egyenesen a kilépés felé vezetnek, és még a Néppártból is kinézik őt társai.

Orbán és a bizalom köre (A kép forrása: eu2011.hu)