Felszenteltette Vidnyánszky a Nemzeti Színházat - ez a legutóbbi szokásos színházvezetős hír. Részleteket nem tudunk meg, és nem is érteni, hogyan történhetetett, mert ilyesmit egyházi épületekkel szoktak csinálni, a többi csak valami áldásfélét kap. Aztán ki tudja, talán antik görög módon csinálták, és az épületet Dionüszosznak ajánlották.

Emblematikus figurák lettek színházvezetőkből. Folyton azt vártam, mikor apadnak el a hírek Alföldiről és Vidnyánszkyról, de mindig volt utánpótlás, és közben már az Eszenyi Enikő - Balázs Péter ügy is zajlik. Vidnyánszky origós és heti válaszos interjújából egyértelműen kikukucskál a kultúrpolitikus, a direktor nem véletlenül van a helyén, ez holtbiztos. Alföldi meg úgy járt, mint néhányan az első Fidesz-kormány idején, merthogy annak is jó érzéke volt személyzeti politikájával “nemzeti hősöket”, ellenállókat kreálni. Emlékezzünk csak Kovács Attila MLSZ-elnökre vagy arra a nemzetipark-igazgatóra, akit az interjú kamerája elől rángattak el.

Színház és politika persze mindig összeér, ez ellen tiltakozni is kár. A kinevezésekben nyilvánvaló, a legutóbbi nagy hullám 2006-ban, a Fidesz önkormányzati választásokon aratott győzelmei után volt. Nyilván a korábbi vezetők jelentős részének is volt politikai hátszele. Korábban már javasoltam, hogy állítsunk össze egy listát a tiszteletreméltó szakemberekből, akik kinevezését mindenki elfogadja, függetlenül politikai vonzalmaiktól, aztán akkor kevesebb a vita.

Most Anglia jut eszembe, ahol több filmrendezőről mindenki tudta, hogy baloldali. Ez megjelent renszerkritikus filmjeikben éppúgy, mint a munkások életéről készült művekben. A nyitottság, a politikai coming-out segít tudatosítani, hogy az értelmiségnek is vannak politikai attitűdjei, amiket még vállal is. Egy magyar ezt még gyakran kerüli, Vidnyánszky például a nemzet, a haza és egyéb általánosságok mögé bújik.

Színház és politika másik érintkezése maga a színmű, ill. az előadás. Ez mégiscsak egy közösségi műfaj, így is keletkezett, és azóta is tömegeket mozgat, jól megjeleníti és megszólíthatja a közt. Számos ünnep, alkalom, jeles nap, botrány stb. kapcsolódik előadásokhoz. A színdarab pedig aktuális tartalmat hordoz, hiszen a rendezések mindig aktualizálják. Míg egy regény szövege minden kiadásnál ugyanaz, a színdarabnál nincs ilyen kötöttség, és akkor ott a lényeg, a rendezés (és a színre vitel minden további eljárása), ami pláne kötetlen.

Utóbbi kapcsán Vidnyánszky azt mondja, hogy ő hű akar maradni a szerzői szándékhoz, és Alföldit abban bírálja, hogy ő meg a rögvalósághoz ráncigálja le a darabot. Mindkét megoldás vállalható szerintem. A színház aktuálisságához viszont utóbbi illik jobban, és az eredeti mondanivalót is nem épp az érzékelhető valósággal mint példával lehet a legjobban szemléltetni? Ezért értelmezhetetlen, amikor valaki a színház kapcsán “modern feldolgozásról” beszél, mert a Hamlet nem lesz attól modernebb, hogy a főhős öltönyt visel.

A politikai tartalom és az aktualitás gyakran a szerző által vagy magától értetődően is adódik, még az olyan klasszikusoknál is, mint Shakespeare, Schiller, Brecht vagy Ibsen. A magyarok közül Spirót olvastam többet, azok valamiképp érintik a közéletet. Az aktualitásra jó példa az a magyar darab, ami a Fidesz 2002-es olimpiarendezős kezdeményezése ihletett. (Fiataloknak: a 2012-es budapesti olimpia ügyében aláírásgyűjtést folytatott a Fidesz, volt kampány, és aki a realitásokat föl merészelte emlegetni, az megkapta a “nem bízik az ország jövőjében” címkét.). Annak legviccesebb része az volt, amikor egy kormánypárti politikus felvetette, hogy rendezzük meg “a vidék olimpiáját”. Ez inspirált egy gyorsan megszülető színielőadást, amelyben egy kis falu olimpiát akar rendezni.

Nem kellemes sokak fülének, de a politikai tartalmakon ugyan miért kellene spórolni a művészeti alkotásokban? Az olyanok, mint a pár hónapja bemutatott Gyurcsány-film, az Elment az öszöd, nem haszontalanok, több hasonló kellene, a magyarok életében a politikának igenis helyet kell keresni. A mi közállapotainkról is remek filmeket lehetne csinálni, ha nem a kormányzatnál kellene kuncsorogni a pénzért.

Addig meg itt van egy elitebb műfaj, a színház, és az Alföldi kontra Vidnyánszky ügy önmagában is alkalmas vitákra és szemléletformálásra. Nem az a kérdés, ami Vidnyánszkynál jelentkezik, hogy lehet-e profánabb külcsínt adni valami olyan lelkületes műnek, mint az István, a király. Sokkal inkább az, hogy van-e elég szabadság és bátorság aktuális politikai tartalmak megjelenítésére, akkor nem kell titokban színházakat szentelni, sőt, ilyen bornírtság eszébe sem jut senkinek.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus