Ma minden a pártok erőviszonyairól szól, programokról leginkább azok beszélnek, akik ezt korábban is rendre hiányolták. Az Együtt2014 bejelentkezése is erőviszony-kérdés, hatása, hogy figyelem irányult az ellenzékre: sorban reagáltak a pártok, mindenki ezekre a reakciókra várt (különösen az LMP esetében), emelődött az ellenzéki pártok döntéseinek tétje.

Most az MSZP került sorra, ő épp programról egyeztetést ajánl, de persze ugyanazokat a régi arcokat előtérbe tolva, hogy az egyeztetések után ők szerepeljenek a sajtóban.
Hogy az MSZP programosdival áll elő az E14 rendszeresdije után (és ugyanúgy a kétharmados igénnyel), több feltevést is indukálhat. Egyrészt erősíti a hitet egy előre lezsírozott együttműködési menetrend létezésében, másrészt az is lehet, hogy az MSZP mégis önállóan lépett, versenyez, és többek között az LMP kulcsszerepéről leszálló figyelemre apellál. Közben a mérések jelzik, hogy az E14 vesz el a bizonytalanoktól, de torzító hatású, hogy a kezdeményezés az ellenzéki oldalt fragmentálja tovább, miközben kimondott célja éppen egyes erők összefogása. Nyilván azok a mérések beszédesebbek, amelyek a szavazóknak a pártpreferencia mellett a többi szervezethez való viszonyát is mutatják, hiszen a majdani képviselőjelöltek több szervezethez is köthetőek lesznek (akár áttételesen), amiről a szavazóknak van és lesz is véleménye.

A múltkor már írtam, hogy a programegyeztetés nem annyira érdekes, és a Fidesz szakpolitikáiról is kár beszélni. Inkább rendszerprogramozás zajlott, a Fidesz elsősorban alkotmányozott, államreformot és közigazgatási reformot csinált. A szakpolitikák nem belső logikájúak, hanem külső politikai alapcélokat szolgálnak ki: centralizáció és államosítás, ellenőrzés és szigor, unortodoxia. Ez igaz a gazdaságpolitikától kezdve az oktatáspolitikán át az egészségügyig.

Ha újraválasztják a Fideszt, nem a szakpolitikáinak köszönheti majd, ebben sokkal nagyobb szerepe lesz a tehetetlenségi nyomatéknak (sokaknak nincs más párt, a nagy támogatás soká kitart stb.), az új politikai és választási rendszernek, valamint általában a különböző politikai ügyeskedéseknek, mesterkedéseknek. 2014 után ugyanerre a rendszerfabrikálásra már kevesebb az esély, hiszen kétharmadot elérni sem egyszerű, de még nehezebb megismételni. Amennyiben mégis így lesz, akkor már a tiszta lap lehetősége nélkül lesz, és míg mások az  “örök bebetonozódás” veszélyét látják ebben, én inkább egy újabb “elmúltnyolcévesedési” folyamatot.

Sima, egyszerű többségű kormányzás esetén már végre igazán szakpolitikázhat a Fidesz, de épp a maga által most szűkre szabott mozgástérben. Nem lesz olyan egyszerű, mint most, egy szigorúra szabott, nagyobb egyéni hatalommal bíró képviselők csoportját kell majd összefogniuk, és nem módosíthatnak napok alatt kétharmados jogszabályokat. Vagy mégis?

Ezt írtam néhány hónapja a magyar politikai kultúra egy lehetséges javulási útjáról:
“Íme egy gondolatkísérlet: Először is olyan szavazói viselkedés felbukkanását, majd olyan választási eredményt kell látnunk, amiben valódi és erős alternatíva látszik, vagyis a választásnak van tétje és értelme. Ezt követhetné egy paktum a két erő között, ami garantálja a politikai közösségnek és a gazdasági szereplőknek a több ciklusra szóló kiszámíthatóságot. Nem árt, ha ezalatt a választási helyzetekben ide-oda dülöngél a mérleg nyelve, hogy a szavazó tartósan fontosnak érezhesse létét.”  (A szavazóknál pattog a labda)

Bizony, a nálunk sohasem kibeszélt nagykoalícióról volt szó ekkor. Most ott járunk, hogy az ellenzék is szerveződik már valamiféle alternatíva megteremtéséhez (de a mód és a végeredmény még nem megjósolható).
Jelen tudásunk szerint az LMP még a jelen cikluson belül tárgyalna a Fidesszel az alkotmány és a politikai rendszer módosításáról, az E14 és az MSZP az új rendszer lebontásáról, egy új kétharmados alkotmányozásról beszél. Arról már volt szó a múltkor, hogy még egy alkotmányozás már túl nagy nyomás az alkotmányos kultúrának. Csakhogy az eddigi folyamat is rombolta ezt a kultúrát, szóval nehéz igazságot tenni.

Az újabb és újabb célok alkotmányba iktatása mellett úgy érvelt a Fidesz, hogy a jövő kormányainak bizony egyeztetnie kell az ellenzékkel a fontosabb ügyekben.
Alkossunk egy merész feltevést: a választásokon egyszerű többséget szerzett győztes, akár maga a Fidesz, már gyakorolhatja is ezt a módszert, és elgondolkodhat egy (nagy)koalíció alakításán. Merthogy gondból valószínűleg lesz elég, a koalíció jobban szétteríti a felelősséget, és mégiscsak lesz valamiféle esély a kétharmados törvénykezésre.

A (nagy)koalíció közös programja már aztán tényleg igazi lehetne. Egy ilyen létrehozása még a rákövetkező ciklusnak is irányt szab, de az útról letérőt legalábbis hitelességvesztéssel fenyegeti.

Ami még izgalmasabb, hogy ebben a felállásban a lehető legolajozottabban valósulhat meg az új politikai rendszer csendes korrekciója és tartós konszolidációja.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus