A Véleményvezér "Az ember, akinek csak a zemberek számítanak" című cikkében Orbán 2006-os plebejus fordulatának tulajdonítja a párttámogatások megvonásának ötletét, ezen felül a demokratikus legitimációt boncolgatja értelmesen, de szerintem feleslegesen.

Orbán valóban átesett egy plebejus fordulaton, de legújabb ötlete nem plebejus, hanem színtiszta, vegytiszta populizmus. Egy plebejus megszólalás még akár jó is lehet, mert a jóizlésünket és a jóérzésünket célozhatja, ám e legutóbbi csak az indulatokra hajt. Az enyémet ki is váltotta egyébként.

Emlékezhetünk, Orbán hitet tett amellett, hogy a népet meg kell kérdezni, erre szolgált a 2008-as népszavazás, a 2010-es választás, az alkotmányozási folyamat előtt kiküldött kérdőív (de ezek pontos minőségeit most ne firtassuk).
Emlékeztessük Orbánt arra, hogy a pártok dolga pontosan ez: megkérdezik a népet. Tudom-tudom, most jön az ellenvetés, hogy nem, dehogy, a magyar pártok csak saját pecsenyéjüket sütögetik, nem törődnek, nem kommunikálnak választóikkal. Ennél a helyzet bonyolultabb: 

1.) Több pártra van szükség nem csak a sok részérdek és e demokratikus versengés, hanem szabadságjogaink miatt is. Egy demokratikus uralom legitimációjához még a legminimalistább felfogás (Luhmanné) szerint is választhatóság szükséges: valamelyik erő kormányon lehet, és azért ő, mert nem a másik, aki ellenzékbe került. A csere lehetősége adott, csak el van odázva, így egyes kérdések úgy zárhatóak le, hogy mások folyamatosan nyitva maradhatnak. 

Orbánék a maga idejében a mi szabadságjogainkért hozták létre közpénzből a Heti Választ, hogy mérsékelt konzervatív lapot is választhassunk. Magukat Orbánékat is azért választhattuk, mert közpénzből fenntartottuk őket erre a célra.
Most jöhetne egy ellenvetés, hogy a legújabb javaslat nem vonná el a pártalapítás és -működés szabadságát. Persze, de akkor az egészségügyi, oktatási, kulturális és vallási szolgáltatás állami kezelésére ugyanezt lehetne mondani, már ha képesek vagyunk az emberi életminőséget kivonni az állami felelősség alól. A legelemibb jogaink, mint a személyes szabadság, a magántuljadon, a szabad mozgás stb. biztosítása is közpénzt emészt fel, amikor hatóságokat működtetünk.

2.) A pártok esetében maga a jelenlét a választókkal fenntartott kommunikáció alapja. Már a láthatóság is pénzbe kerül, méghozzá...

3.) ... sokba, mert a pártok is a piacról vásárolnak szolgálgáltatásokat (irodabérlet, berendezés stb.). A választók tájékoztatását és érdekeit direkt is szolgáló politikai rendezvények tartásakor a helyszínbérlet plusz a helyi lapban meghirdetés sem olcsó.
Elég-e erre a tagdíj, amit sokan javasolnak? A nyolcmillió választó kb. egy százaléka párttag, így pl. egy százezres városra jut ezer. Egy nagy párt ebből elvisz 30-40%-ot, az ilyeneknek tehát 300-400 tagja lehet, egy kis párt 60-80 tagnak már nagyon örülne. Szerintem havi 500 Ft-nál többet nem lehetne beszedni, így a nagy pártnál elérhetjük a százezres nagyságrendet, a kicsiknél ez 30-40 ezer Ft havonta. Sok mindenre ebből nem futja, a kisebb pártok láthatatlanok lesznek, ami katalizálja az eddig is tapasztalt eltűnési hullámot.

4.) Amint látszik, a pártok a civil szervezetekhez hasonlóan állami funkciókat vesznek át. A politikát éppúgy tervezni és csinálni kell, mint bármi mást, a köz igényeit fel kell mérni és választ kell rájuk adni. Nem elég annyi, hogy a választások után, ha szerencsénk van, és kormányerők lettünk, megmozgatjuk az adminisztrációt, addig is van meló. A politikagyártás nem ment túl jól ezidáig, nem is tudom, van-e fejlett demokrácia még, ahol ennyire nem létezik közpolitika-csinálás. A civilek eddig is elmaradtak mögüle, más sem hiányzik nekünk, hogy még a pártok is kiessenek.

A pártpénzügyek újraszabályozásán is például kellene valakinek dolgoznia, az legalább értelmes lenne, ötlet, megoldás és partner is akadna bőven.

 Tartok tőle, hogy felesleges minden szócséplés, és minősíthetjük Orbán javaslatát másképp is: fenyegetésnek. Egy az ellenzék létezésére irányított fenyegetés és félelemkeltés, hogy ne ugráljanak, elsősorban a közgépes ügyekben, különben megnézhetik magukat. Orbán eddigi antikommunista szavazói pedig feljegyezhetik a naptárba ezeket a napokat, hogy apostoluk már nemcsak álmodozik az egypártrendszerről, hanem fenyegetőzik is vele.

Finomabban fogalmazok most, hiszen még csak felvetésnél tartunk: Úgy tűnik, Orbán új rendszere arra épül, hogy csak a kétharmad biztos, minden más bizonytalan. Ez az ember egymás után löki bizonytalanságba a társadalom újabb és újabb szeletét, a manyup-tagoktól kezdve a gazdasági szereplőkön át az egyetemre készülőkig, és most a pártok vannak soron. És mindezt a tartós rendszerépítkezés igényével fellépve csinálja, egyszerűen fölfoghatatlan.

Mindent mérlegre téve mégis az valószínű, hogy nem merik meglépni a párttámogatások megvonását. 
De ha mégis, ha ilyet tényleg lehet, akkor igaza lesz a pesszimistáknak, mert bevégeztetett, és következmények nélküli országból ország nélküli következmények leszünk.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus