Mint ismeretes, a kormány munkájának félidei elemzésével egy időben jelentek meg a Fidesz visszaesését és az MSZP emelkedését rögzítő felmérések. A TÁRKI után a Medián is jelezte a trendet, bár két azonos súlyú oldal még biztosan nem adott.
Tegyük fel, hogy a mostani TÁRKI-eredmény rendszerszerű és viszonylag tartós. Az újdonság itt nem a kormánypárt iránti bizalom visszaesésében van, hanem hogy a bizonytalanok táborának további növekedése mellett az ellenzék, jelesül az MSZP viszont erősödni tudott. Vegyük ehhez gyorsan hozzá, hogy Mesterházy Attila népszerűsége nőtt, az éppenhogy a nagypolitikába visszaeső Áder János egyből a legnépszerűbb magyar politikus lett, akit Varga Mihály követ.

Ugye, hogy mekkora szükség van az alternatívákra!

Korábban is látszott, hogy a magyar politikai közvélemény nagyon fogékony, néha szinte szomjas az alternatívákra. Annak idején így emelkedett Orbán megkopása miatt Kósa Lajos, akit sztárolt a sajtó és a mérések szerint a lakosság is, vagy így lépett Medgyessy helyére az agilisnak tűnő Gyurcsány. 

Hiába mondogatják egyesek, hogy az ellenzék csináljon valami nagyot és látványosat a népszerűség növelése céljából, nem feltétlenül válik be. Korábban láthattuk, hogy a véleményeket erősen megosztó kis pártok akkor emelkednek, ha nem csinálnak semmi megosztót, értsd: nem csinálnak semmi lényegeset. Talán már az MSZP-re is illett ez a séma, én legalábbis nem láttam semmi olyat, ami emelkedését indokolná - a sietős választói alternatívakeresést leszámítva. 

Nyilván kimutatják az elemzők, hogy mi is történt, például a Fideszhez vándorló csalódott szoci-szavazók térnek vissza, vagy azon kevésbé elkötelezettek keresnek új pártot, akik valami erőset, hatékonyt, innovatívat akarnának látni. Számunkra most az érdekes, hogy a demokrácia igazi lényege az alternatíva léte, ami szisztematikusan, rendszerből következően, már-már programszerűen képes megteremtődni, minden fékezés ellenére. A mindig is e tételben gondolkodók hirdethettek korábban Jobbik-veszélyt, mert az új erő révén adott volt egy alternatíva, és feltételezték, hogy igény is gyorsan teremtődik rá.

Az ezredforduló körüli trendeket látva vonta le Tóth Csaba (de valószínűleg mások is) azt a következtetést, hogy a magyar pártrendszer a koncentráció irányába tart, a sokpártrendszerből a kvázi-kétpártrendszeren át akár a valódi kétpártrendszer felé. Fricz Tamás még óvott e legutóbbi korai eljövetelétől, mert nem ártana, ha a politikai ideológiák a rájuk épülő pártok által kifutnák magukat, meggyökeresednének a társadalomban, mielőtt menthetetlenül és hosszabb időre feloldódnának a nagy néppártokban. Szerintem a Fidesz kétharmada is ennek a koncentrációnak a folyománya, eddigi csúcspontja, és maga a Fidesz nem elszenvedi ezt a struktúrát, hanem hajlik is a domináns pozícióra.

És akkor lehet, hogy ennyi, átlendülünk gyorsan a csúcson, kitermelődik megint egy alternatíva, és visszatérünk a megszokott kvázi-kétpártrendszerhez. A pártok támogatottságára értem, nem a 2014-es választási eredményre. Ez a visszarendeződés még nem az új, hanem a régi politikai rendszerünk terméke lesz, viselkedésünk és logikánk még nem állt át az újra. Csuda izgalmas lesz megfigyelni a régi szavazói szokások és az új választási és politikai rendszer ütközését, lehetnek ám itt meglepetések!

Végül a konszolidációról. Éljünk először is azzal a feltételezéssel, hogy a fanatikus Jobbik-szimpatizánsokon és a Fidesz forradalmi hevületű jobboldalán kívül mindenki vágyik valamilyen konszolidációra politikai és gazdasági téren is. Kicsit veszélyesebb ügy, de az is védhető feltételezés, hogy a Fidesz kétharmadának létrejöttében is szerepet, akár főszerepet játszott a szavazók konszolidáció iránti vágya. Konszolidációt tervezett a Fidesz is a ciklus második felére, jómagam korábban azt feltételeztem, hogy nagy felforgatás után nagy békülékenység és "építkezés" lesz, amiért még a párt átlagos utálói is hálásak lesznek, végül erő és erőlködés nélkül meglesz az újrázás is. Csak épp a főnök "simán elszámolta magát" (Oszkó Péter kifejezése), megszorításokra kényszerült a kormány, így a konszolidáció késik, mi több, az emelkedő ellenzék miatt talán még a keménykedést is vissza kell hozniuk (megtartaniuk) az áhított célhoz.
Végül a feltételezések sorában odáig is eljuthatunk, hogy a konszolidáció eleve igényli az alternatíva, egy másik jelentős politikai erő létét, amiből meg következik, hogy hamis mítosz az egypárti kétharmados többség szükségessége a rendszerteremtő feladathoz.

Az imént elejtettük a fonalat a semmi különöset nem csináló, de alternatívaként szóba jöhető pártnál, akinek előbb-utóbb mégis csinálnia kell valamit, és persze ez igaz a többi ellenzéki pártra is. Ellenzéki oldalon a szövetségkötési kényszer adott a választási rendszer miatt - Török Gábor ezt már így is számolja - , és emlékezhetünk az LMP technikai koalíciós ötletére is. Ezen túl a konszolidációs politikának is jó eszköze a szövetséges-keresés, semmittevés oldására szintúgy használható.

Eközben tudjuk, hogy épp most a szövetségkötési politika az egyik legkonfliktusosabb terület: kit tűrne meg az LMP, rászorul-e a Fidesz a Jobbikra vagy az LMP-re, mi lesz az MSZP és a DK között, és állnak-e valahová a civilek?
Nyugodtan félretehetjük korábbi vélekedésünket, mások a körülmények, a pártok és a választói preferenciák mozgása elkerülhetetlen az új rendszer miatt. Az előbb látott mindenáron való alternatívaképzés itt is előjöhet, a pragmatikus gondolkodás és politika pedig elvileg nem idegen a konszolidációs céltól.

UPDATE: A Szonda-Ipsos felmérése azt igazolja, hogy az ellenzék a Fideszből kiábrándult szavazókkal erősödött, elsősorban fiatalokkal és aktívakkal.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus