Januárban a médiatörvényről szóló polémia idején azt nyilatkozta a miniszterelnök, hogy Európa a kétharmados többséggel nem tud mit kezdeni.

Igazat adunk neki. De miért is van ez így?

Egész egyszerűen ilyen kétharmad Nyugat-Európában - bocs: az EU régebbi tagországaiban - senkinek nem jöhet össze. Még mielőtt valaki ellene vetné: dehogynem, elvi lehetősége megvan ennek, előre szólok, hogy nem, ennek még az elvi lehetősége sem adott. Ezeken a helyeken ugyanis nemcsak választási matematika, hanem politikai kultúra is létezik (a mi politikai elemzőink politikusainkhoz hasonlóan csak az előbbiről tudnak), és az előbbit befolyásoló választási rendszeren ezerte egyszerűbb módosítani, mint a politikai kultúrát meghatározó történelmi fejlődésen.

Nem is teszik meg.

Mert nem lehet.

Tetszik érteni azoknak is, akik csak a jogi korlátokban (JOGI KORLÁTOKBAN? - Túl konzervatív vagyok, azt hiszem!) és a szavazatmaximalizálásban látják a politikai tett egyetlen akadályát? Nem lehet, rágják meg ők is, rágjuk meg mindannyian, mert elszokunk a kifejezéstől, és hamarosan ott tartunk, hogy csak egyet nem lehet majd: leváltani. 

A kialakultabb demokráciákban elképzelhetetlen olyan ellenzéki politika (kormányzati pláne), amelyik kétharmados többséghez vezetne, mert ennyi különböző világlátást, véleményt, érdeket, társadalmi réteget nem tud egyetlen párt integrálni, hacsak nem veri át jó nagy részét nagyon, vagy mindenkit közepesen. (A kicsi átejtést nem említem, azt kampánynak hívják, ahol az álmokat adják elő, hogy értékvilágukat plasztikusan megmutassák. Pl. "Rendezzünk olimpiát!" = "Nagy, fejlett, gazdag országot szeretnénk.") Hazudni pedig nem szabad az embereknek, ezt természetesnek tartjuk. A mi politológusaink elég elnézőek voltak a Fidesz nyolc ellenzéki évében, csak arra mutattak rá, hogy milyen újabb világlátást, véleményt, érdeket, társadalmi réteget szólított meg ügyesen a párt, arra pedig nem, hogy ezek között lesz sok-sok ellentmondás. A Dzsentlmanus című filmből kölcsönzőtt példával: nem ígérhetek egyszerre magas cukorárat a cukorgyáraknak, és alacsonyat a csokigyáraknak (bár kétségtelen, kedvező cukorár esetén valamelyik megtömi a zsebem, vagyis valamelyik mindig...). Rosszul emlékszem, hogy a Fidesz egyszerre sugallt magas szintű állami szolgáltatásokat, és alacsony adókulcsokat? Esetleg kérdezzük meg családunkat, barátainkat, kollégáinkat, hogy az adó mértéke után az állami szolgáltatások mértéke is olyan legyen-e, mint az USA-ban.

Gondolkozzunk csak! Olyan országban él(t)ünk, ahol az alkotmányosság miatt egy gyermekek után járó juttatás törvényi szabályai csak 9 hónap után léphetnek érvénybe, vagy akár a tankötelezettség változása is csak felmenő rendszerben, 8 év alatt. Ha tudtuk volna mi itt mindannyian, hogy olyan könnyű -  mi több, hogy egyáltalán lehetséges! - költségvetésbe folyatni a magánnyugdíjpénzeket, plusz nem is annyira fontos a jövő nyugdíjaival előre foglalkozni, akkor tök sima minden. Nincs 2006-os Gyurcsány-csomag, nincs egészségügyi reform és felsőoktatási tandíj sem, sőt, ezek genezisét érintve: Gyurcsánynak sem kellett volna hallgatni a terveiről.

Csak egyet kellett volna tennie, hogy ne a szavazatmaximálás, a kétharmad lebegjen a szeme előtt: elmondani a választási kampányban, hogy kedves emberek, a magánnyugdíj-pénztárakat megszüntejük, a befolyó pénzzel rendbetesszük a költségvetést, ez teret nyit a költségigényes reformoknak, és csökkenti az államadósságot. Aztán akkor nem lett volna annyi tüntetés meg utcai harc, mint mostanában.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!