Még egy állítás a Mandiner ckkéből:
"a választópolgárok számára a tét egyértelmű volt. El is mentek szépen, és leszavaztak a kétharmadra. A második forduló már tényleg csak erről szólt."
A Mandiner két szerzőjének egy dologban igaza van: a szavazók gazdálkodnak a szavazataikkal, így pl. megosztják azt, vagyis listán erre, egyéniben arra szavaznak (egyes országokban neveket is sorba állíthatnak a listákon). De csak a saját szavazatukkal gazdálkodhatnak, máséval nem! A 2010-es második forduló pedig csak azért "szólhatott a kétharmadról", mert egy párt közel került ennek lehetőségéhez.
Más lenne a helyzet akkor, ha mondjuk a választó látja, hogy van két nagy párt, amelyik kiteheti együtt a kétharmadot, ezt hirdetik is a kampányban, sőt, esetleg már több ciklus óta így kormányoznak. Ebben az esetben valóban feltételezhető, hogy a szavazók számolnak az újabb kétharmados lehetőséggel. De számolni vele még mindig nem jelenti akarni is azt!
A parlamenti többség matematikai képletek és szabályok sorozata útján alakul ki, a választókerületek nagyságától a bejutási küszöbön át a d'Hondt-formuláig, de még akár a frakcióalakítás szabályai vagy a független képviselők lehetőségei is bekavarhatnak. Olyan ez, mint a tenisz, ahol csoportosítják az elért pontokat, és megeshet az, hogy nem a legtöbb pontot nyerő nyeri a meccset. Ha ez megeshet, mégis hogyan vezetem vissza egy párt győzelmét egyéni akaratokra úgy, hogy ennek tudomása sincs a többi akarat számáról és döntéséről?
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.