A politikai kultúra fogalmát a politológia szűkebben használja, mint a köznyelv és a sajtó szokta. Míg az első egyének vagy csoportok politikához való viszonyulását (véleményt, beállítódást, értéket) jelenti, az utóbbi gyakran érti alatta a politikai elit tevékenységének kulturáltságát, a felvilágosult, demokratikus és jogállami normáknak való megfelelést. Célszerű lenne a tág értelmezést a politikai kulturáltság, a politika kultúrája, esetleg politikai klíma fogalommal lefedni.

Gondolom, mindenki sejti, hogy nálunk mindkettővel baj van, javítani kellene rajtuk, de míg a politikai kulturáltságot lehetséges rövid távon is befolyásolni, addig az utóbbi generációs probléma. Csakhogy a hosszútávúság sem menti fel a magyar véleményformálókat a felelősség alól, hogy a politikai kultúrát bizony elhanyagoltuk.

A magyar politológia sara, hogy a kelleténél jobban fetisizálta az erős politikai kommunikációval nyakon öntött hatékonyságelvet és sikerorientáltságot.

Annyi példát lehetne erre hozni, most csak az egyik legészrevétlenebb: amikor a pártok "nagyságáról" beszélnek a szakértők, szinte csak a szavazásokon elért eredményre figyelnek, a párt tagságát, infrastruktúráját vagy beágyazottságát hanyagolják. Az alkalmazott politológia gyorsan reagált az igényekre, professzionális megoldási javaslatokat nyújtott a politikusoknak, a másutt kifejlesztett politikai és kommunikációs technikák itt is működtek, a siker a szakértőket is igazolhatta. Arról azonban - finoman szólva: - elfeledkezett politikus és tanácsadó szakértője is, hogy a magyar társadalom politikai szocializációja ezzel nem képes lépést tartani. Az alkalmazott módszereket sokkal fejlettebb politikai kultúrájú nyugati országokból importáltuk, amelyeknek már nem kell azokon a fejlődési stádiumokon átmenniük, amiken nekünk még igen.
Ezekben az országokban már ismerik saját politikai rendszerük működését (merthogy az tartós, vagyis megismerhető), tudják, mi áll szilárdan és mi mozog folyton, hogy a politika államvezetés és cirkusz is, vagy színház, ahol szerepet játszanak és hazudnak. Bizony jó ezt tudni, de nálunk először oda kellett volna dobni az igazságot is.

Elborzasztó látni, hogy a magyar politika sütijének nem csak borítója a cukormáz, hanem a máz alatt süti nem is volt soha, mert nem volt idő kisütni.

Azt is meg kellene érteni, hogy a 2006-tól láthatóvá váló politikai válság nem Gyurcsánytól és Őszödtől származott, hanem a magyarországi politikai kultúra vészes elhanyagolásából. Gyurcsány, vagy akár most Orbán és tanácsadóik jól tudták és tudják, hogy a széles társadalom felé mit kell és mit nem szabad üzenni a győzelemhez, köztük és választóik között óriási a politikai kulturális szakadék. Csak hazugságokkal áthidalható, hát persze, de ez a szakadék azért mélyült el, mert a hatékonyság és siker érdekében feláldozták a politikai mértéktartást.

A blogbejegyzésekben és kommentjeikben rendre és gyorsan megjelenik az a kritika, hogy egy politikai lépés akár közvetett következményei is milyen súlyosak lehetnek, és ezek jó része a politikai kultúra körébe tartozik: bizalom- és hitelességvesztés, értékválság, jogbizonytalanság érzése, pártos és szakmai gondolkodás eluralkodása vagy összekeveredése, törésvonalak mélyülése, sérelmi reakciók és a többi. Milyen jól ismerjük már, hogy akár a jó irányú reformnak is csak rossz szájízzel tudunk örülni, mert kiötlői korábban mást hirdetve jutottak hatalomra.

A politikai kultúra állapota miatt olyan kövér blogcímke az "abszurdisztán", ezért húzódik a végtelenbe Mandinerék "ilyen ország pedig nincs"-sagája. Ezért menekül az önkormányzati politika rendszeresen szakmázásba a politizálás elől, aminek hiába örül a választó, rosszul fog járni vele. Ezért van az, hogy A Tét című műsorban a meghívott politológusok egy politikai akciót védő része a procedurális, az akciót támadó része a szubsztanciális demokráciafogalommal érvel. Hogy aztán majd cserélhessenek. Ezért olyan felemás a "szociális konzultáció", mert éppúgy vélhetni a legfejlettebb, résztvevői politikai kultúra felé vezető lépésnek, mint az alattvalói kultúra irányába mozdító, s azt cinikusan "lepapírozó" (copyright by Ceglédi Zoltán) megoldásnak.

Mi várható? A magánnyugdíjpénztárak ügye, az Alkotmánybíróság, a Földrajzinév-bizottság, a Költségvetési Tanács és a Nemzeti Bank ellen folyt akciók, az érdekegyeztetések menete (értsd: felszámolása) lehangoló kormányzati szándékot mutatnak, ha elfogadjuk azt a tételt, hogy egy friss demokráciában a résztvevői politikai kultúra kialakítása kormányzati kötelezettség is. Ez a kormány a résztvevői demokrácia erősítésének kívánatos szempontjából nemcsak egy-egy területén teljesít gyengén, hanem gyakorlatilag mindben.

Fiatal politikai kultúránknak jövőképe, fejlődési útja vagy nem látható, vagy látható, de megfelel a jelenlegi kormány résztvevői kultúrát visszafejlesztő, centralista gyakorlatának.
Nem tudom, melyik a rosszabb.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!