Miért jó, hogy nincs többé cédula? A politikai korrupció az első érv, a biankó céduláknak ugyanis piaca alakult ki választások idején, magánszemélyek és szervezetek adták-vették egymástól pénzért. Vállalkozásszerűségek is alakultak, amelyeket meg lehetett bízni cédulagyűjtéssel (na persze a Yellow Pagesben ne keressük őket).

A másik érv a csalások és trükközések lehetősége. A nagy pártok a cédulákat bevonták a versenybe, nem az ajánlásmennyiség megléte érdekelte őket (az már a gyűjtés kezdete előtt összejött), hanem a győzelmi kommunikáció. A nagyok tehát a gyűjtési időszak első napjaiban gyakorlatilag “lerabolták” a terepet, előfordult, hogy az aktivistáik azt mondták az embereknek, hogy a kicsiknek (MDF, SZDSZ, FKGP stb.) is ők gyűjtik, ami néha igaz is lehetett. A kis pártoknak kevés maradt, és alig tudták teljesíteni a kvótát, akár csak néhány cetli többletük volt. Amit most leírok, azt korábban nem mertem, mégse ajánlgassunk már disznóságokat, de a cédulával együtt ezeket is kiönthetjük: A pártok esetenként gondoskodtak arról, hogy más jelöltek ne indulhassanak, például mert szavazatokat vehetnek el tőlük. Ekkor beadtak a levesbe olyan cédulákat, amelyek valamilyen módon el voltak rontva, a választási bizottság pedig minden jelölt készletéből levonta ugyanazt a mennyiséget. Míg a cédulában gazdagoknak ez nem jelentett semmit, a kicsiknek pont elég volt a kieséshez...

A harmadik ellenérv a polgárok zaklatása, aminek mint mindjárt kiderül, előnyei is vannak, a többi érv pedig már inkább a feldolgozáshoz, a tároláshoz és az örök sláger “adatbázis-építéshez” kapcsolódik.

Mi volt mégis jó a cédulában? A nyilvánvaló komolytalansági szűrés mellett természetesen a politikai aktivizmus és személyesség.

Igen, a pártoknak aktivistákat kellett toborozniuk, hogy megüssék a mércét, cselekedni, dolgozni kellett keményen egy adminisztratív és egy politikai célért. Jó alkalom volt ez például fiatalok bevonására, szolgálta a politikusi rekrutációt (toborzást, kinevelést), közelebb hozott a pártokhoz embereket, és a kulimunkával meg is mérte elkötelezettségüket és szorgalmukat. Ezen túl a szelvénygyűjtés kész szociológiai tanulmányút, a házakat járók szépen megismerhették az emberek életmódját és életkörülményeit, viselkedését és vélekedését.
Nem árt, ha a politikai karrier itt lent kezdődik, munkával és tapasztalattal, igaz?

A másik, a személyesség, a képviselőjelölt és a választó személyes találkozása hihetetlenül fontos, és ráadásul a magyar politikai kultúra egyik leggyengébb, javításra szoruló eleme. Kutatások bizonyítják, hogy miként és mennyivel növeli a találkozás a választási részvételt és a megismert jelöltre szavazást, a kampánykézikönyvek elő is írnak egy szükséges találkozásmennyiséget. A cédulák gyűjtői tehát felkeresték az embereket, odamentek hozzájuk, megszólították őket, ha teszik, hát politikát szolgáltattak.

Most ajánlólista lesz, ami jó, de nem mindenben veri a cédulázást. A legígéretesebb benne, hogy új lendületet kaphat a politika színvonalas és nyugodt utcai jelenléte: az aláírásgyűjtő-ívekkel ki lehet települni a forgalmas helyekre. Könnyen jelentkezhetünk, hiszen a személyi okmányainkat magunknál hordjuk, míg régen a cédulát otthon tárolta a többség, nem volt kéznél, meg lehetett róla feledkezni, el lehetett keverni. Csakhogy - ha jól értem - a már regisztráltak ajánlhatnak jelöltet, vagyis ha választók tűnnek el a regisztráció miatt, még kevesebben lesznek, akik korán, az ajánlási időszak előtt regisztráltak (legalábbis az első választásnál, na de hát az az országgyűlési...).
Mostantól több jelöltet is ajánlhatunk, ami szerencse a kis pártoknak az induláshoz, és pech, hogy egymástól is elvehetnek. A választó viszont kifejezheti másodlagos preferenciáit, amit sajna magán a választáson kisebb eséllyel tehet meg, mert nincs második forduló. Szerintem jó volt a cédulában, hogy erősen aktivizált, és igen, választásra, elköteleződésre, korai mérlegelésre biztatott. Szintén kutatások bizonyítják, hogy a választók nagy eséllyel szavaznak a korábban cédulázott jelöltre.

Már nem tudom, hol olvastam az autókereskedős módszerről, ami az elköteleződésről szól. A vágyott autót kétmillió-kilencszázezerért (persze, ott van, hogy “-tól”...) hirdető reklám beviszi emberünket a kereskedésbe, aki előadja, miért is jött. A kereskedő adja az albumot, mutatja a karosszéria színválasztékát, emberünk választ, aztán felszereltséget is, majd fogdoshatja a kárpitmintákat, választ újra és újra. Már látja maga előtt az autót, az ő személyre szabott autóját, az eladó pedig kihozza: a végső ár hárommillió-négyszázezer. És emberünk jó eséllyel belemegy, mert már kis lépésekben elköteleződött.
Persze, tudom, sokan erre manipulációt kiáltanak, pedig nem ez a lényeg: emberünk ugyanis közben megismerte, megteremtette saját ízlését, választásaival személyiséget is épített. A politikai választás is ilyen, több, mint érdekvezérelt cselekvés.

Végül, a cédulától való búcsú során arra juthatunk, nem a cédulával magával volt baj, hanem a gyűjtéssel (például hogy nem lehetett levélben elküldeni), s benne a pártok módszereivel. Ugyanazt érezni itt is, mint megannyi magyarországi esetben, hogy a jó ötlet kibontakozását, érvényesülését megakasztja a szabályozás hiányossága és/vagy a hozzá kapcsolódó kultúra anomáliái.