Az ellenzékről mostanában írt értékelések szinte biztos eleme, hogy semmilyen lehetőséget nem tudnak megragadni önmaguk erősítésére és a kormány gyengítésére.

Erre az a sablonválasz, hogy az ellenzéknek különösen az előző ciklusokhoz köthető része, az MSZP, az Együtt és a DK inkompetens, tehetségtelen és hiteltelen. Szerintem e képességek még mindig másodlagosak, mert a körülmények inkább meghatározóbbak, és önmagában az ellenzékiség körülménye alapjáraton meghatározhat bizonyos viselkedéseket, cselekvéseket, közléseket. Ráadásul egy általános tétovaság az egész ellenzékre, így az LMP-re és a Jobbikra is jellemző. 

Az LMP még a ciklus elején panaszkodott, hogy nem bírják tempóval és emberrel a kormányzat gyors tematizációját. Ez érthető is volt, azonban hosszú távon már nem lehet magyarázat az ellenzéki magatartásra.

Rendre azt kérdezik sokan, ezt és ezt a magas labdát most miért nem csapta le az ellenzék. Sőt, mintha a minél magasabb labdát annál biztosabban nem csapnák le. Nekem meggyőződésem, hogy a tehetségtelenségnél valószínűbb a félelem: félnek vagy a Fidesztől, vagy 2014-től, vagy a kettőtől egyszerre.

Először is emlékezzünk arra, amiről néhány hónapja Török Gábor is elmélkedett, hogy az elemző a felszínen is érzékelhető politikai jelenségeket racionálisan megfogható politikai okokra vezeti vissza. Ennyit tehet, de közben felsejlik valami megfoghatatlanabb a háttérben, olyan érdekek, érdekcsoportok és személyek, amelyek akár igazán képesek mozgatni a szálakat, ám ez az elemző számára is rejtve marad.
Mi is szóltunk róla, hogy még a politikai döntések között is van számos olyan, amelynek háttere elképzelhetetlen az átlagember számára (és hogy kapcsolatok révén beszerezhetők ilyen információk, de ettől még nem kiáltja azokat senki világgá).

A Fidesz szeret beijeszteni, szereti gerjeszteni maga körül a félelmet (a hatékony működés, a gőzhengeszerű haladás, a tömegtámogatás felmutatása stb. révén). Ez a hívek jó részének is imponál, úgy gondolják, helyes, hadd tojjanak be kicsit a nemzetveszejtő komcsik meg az idegenszívű libsik, úgyis eltűnésre vannak ítélve.
Most épp lásd Kövér László büntetgetéseit: ha ezt megteszik nyilvánosan, mi mehet a színfalak mögött? A félelemkeltés és beijesztés természetesen érinti a választókat is (pl. manyup-felszámolás), és a gazdaságot (akár pénzszerző céllal, lásd régebbi írásunkat: Trafikmutyi márpedig nincs).

A korábbi ciklusokban az ellenzéknek ott volt a kétharmados törvényekhez szükséges támogatása, ami alkupozícióban tarthatta, és védte a kormányzati agressziótól. Ilyen adu ma nincs. Talán összeesküvés-elméletnek tűnik, de számolnunk kell azzal az eshetőséggel is, hogy az ellenzéki pártok a háttérben be vannak fenyítve.
Úgy egy éve a tévében politológusok beszélgetése alatt előkerült, hogy kétharmaddal simán hozható például olyan szabály, ami csak a már hat éve működő pártoknak engedi a választásokon való részvételt, de kizáró ok lehet a pártállami múlt, ésatöbbi, ésatöbbi. De még idáig sem kell eljutni: akadnak tudott pénzügyi műveletek, összefonódások, személyes ballépések, létezhetnek titkosszolgálati információk, ügynökakták.

És ami a legfőbb, bármikor hozhatók a pártalakítással, a választási szabályokkal, meg a párt- és kampányfinanszírozással kapcsolatos olyan törvényjavaslatok vagy törvények, amelyekből kismilliót láttunk már eddig is. Tavaly májusban ugye az idei pártpénzek megvonásával riogatott a kormánypárt. Ja, hogy az ilyenek miatt sem borítja fel az asztalt az ellenzék, és akár bele is mehet a számára hátrányos kimenetelű játékba? Nos, ők talán kaptak csak úgy szóban, a folyosókon terjedő pletykák által első verziót is, de még ez sem kell, ha már elhiszik, hogy mindig lehet számukra rosszabb verzió. Sőt, még partnerré is lehet válni, védeni azt, ami már megvan.

A választási szabályozáscsomag a Fidesz legfőbb és legfunkcionálisabb alkotása. Egyrészt a szövetségkötési kényszerrel sikeresen ugrasztja össze az ellenzéki pártokat. Másrészt nem véletlenül mondogattuk sokan, hogy a magyar politika megújítása civil oldalról történhetne: így a választási törvény sem véletlenül fekszik ennek keresztbe a párttá alakulás szorgalmazásával: gyere be, találkozz pénzzel, veszítsd el ártatlanságodat, megutálnak téged is. Ezt már csak ki kell egészíteni azokkal az új szabályokkal, amelyekről most újra hallani, hogy az állami kampánytámogatást vissza kell fizetni két százalékos eredmény alatt, meg hogy a pártvezetők a személyes vagyonukkal feleljenek a párt vagyonáért. Értsd: a parlamenten kívüli formációknak ismertté válni se legyen módjuk, a kicsiknek csak kockázat jut, a nagyok, akik évek óta kapják a pénzt, itt is biztosra mennek. (A szabályok kimondott célja a választásokon pénzszerző célzattal való indulás akadályozása, és kétségtelen, ez ellen is jó.)

Az effajta szabályozást a parlamenten belüli ellenzék is vígan támogathatja, hiszen általa a kívüliek vagy eleve hátrányból indulnak, vagy rákényszerülnek beállni egy belüli párt uszálya alá. Igaz, ez a kis belülieket is a szövetségkötés felé terelné, de az már így is, úgy is adottság. Sőt, amint azt többen felteszik, az ellenzéki pártok céljai annyiban ki is merülhetnek, hogy megszűrődjön a mezőnyük, és mind magának vindikálja a parlamentbe bejutó “második erő” posztját, hogy onnan legyen esélye 2018-ban.

A 2010 óta tartó szituációt “új politikai rendszernek” is tekinthetjük, bár erre nincs sablon. A politikai publicisztika mindenesetre megtartotta a “NER” fogalmát a második Fidesz-kormányzás leírására. Szerintem kár átvenni egy kormányzati öndefiníciót, viszont az új rendszer feltételezése jogos. Mivel ezt a rendszert a Fidesz gyakorlatilag százszázalékosan kitölti és belakja, az ellenzék nehezen úszhatja meg a rendszerellenességet, de legalább az erős rendszerkritikát.

Márpedig az ellenzék éppen ezt tette, picit sem vált összeesküvővé a rendszer ellen, maga is szépen betagozódott. Bizonyosan lennének módok akadályozni a rendszer működését, ha annyira akarnák, erre akár az ellenzéki Fidesz is bőséggel szolgáltatott eszközpéldákat. Egy publicisztikában olvastam, hogy annak idején a Fidesz egy országot hívott háborúba Gyurcsányék ellen. Vagyis ott tett keresztbe, ahol csak tudott, és az amúgy nem feltétlenül szeretett piszkoskodásoknak is lehetett valami felsőbb célt adni. Végül is a szavazók jutalmazták ezt, nem igaz? Persze jelen ciklusban az ellenzéki megosztottság is akadályozta az összefogást, de egyfajta rendszerellenesség választása úgyis nagyobb horderejű lett volna.

A rendszerellenesség elmaradása pedig oka lehet az ellenzék jelenlegi kényszerpályájának, hogy csak egymás között meccselgessenek úgy istenigazából. Azt már nem lehet állítani, hogy az össze-nem-esküvés csak és kizárólag a Fidesztől való félelem következménye. Elegendő korlát lehetett az is, hogy az ilyen viselkedés többnyire hiányzik az ellenzék viselkedési kultúrájából, vagy hogy a szavazóikról úgy gondolják, riasztólag hatna rájuk egy ilyen ellenzékiség. Az ébren tartott félelem viszont éppen elég ahhoz, hogy a már elértek elvesztésétől féljenek, ami egyébként az átlagos (magyar) polgár reakciója is, amikor a megszokott életmódja kerül veszélybe.

Nem lehet állítani továbbá, hogy az ellenzék Fidesz általi fenyegetettsége egyáltalán annyira erős, vagy a legmeghatározóbb volna-e az ellenzék teljesítményét illetően. Viszont annál inkább felvethetőbb, és kellően erős érv az ellenzék általános tehetségtelensége mint kizárólagos magyarázat hirdetésével szemben.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus