Úgy két-három héttel ezelőtt láttam két veszekedő gyereket, és az egyik azt kiáltotta a másikra, hogy „te koszos migráns”. Másnap a „kötelező kvóta” hirdetés közös megtekintése után (én kérek elnézést) a tulajdon lányom fordul oda hozzám, és mondja aggódó arccal, hogy ő tényleg nem akarja, hogy migránsok költözzenek ide hozzánk. Rövid úton tájékoztattam, hogy az én őseim bizony migránsként költöztek ide, illetve hogy mostani családunk több része migránsként él és boldogul itt meg ott több évtizede. Érzékelve csodálkozását még hozzátettem, hogy ne higgy el mindent, amit a tévében látsz.

Az igazság az, hogy szívesen mondtam volna neki mást is megmagyarázván a miérteket, de lehűtöttem magam. Csak annyit fordítottunk itthon a gyerekek politikai képzésére, amennyi feltétlenül szükséges volt. Az országok kapcsán emlegettem nekik ez EU-t, elmondtam Nelson Mandela hőstörténetét, megpróbáltuk megmagyarázni nekik, hogy a tévében látható politikusok az emberek érdekeit képviselik. Ja, és kisebb korukban némely riogatás miatt kicsit féltek, ha rendőrt láttak, nehogy őket mint rossz gyerekeket elvigyék. Orbán Viktor neve úgy két évvel ezelőtt szóba került, a mesékre és az óvodai királylány-jelmezre alapozva azt mondtam, hogy ő a király, ő dönti el, mi lesz, és a népéért dolgozik.

Nem jellemeztem a miniszterelnököt, mert a pillanatnyi megértésen túl a lányom nem akart mást Orbán úrtól, ki gondolta volna, hogy fordítva viszont igen. Sajnos, otthon sokat megy a köztévé, a gyerekek pedig látják, hallják onnan, hogy így migráns, meg úgy migráns, nem is beszélve a második világháborús propagandát idéző Európát felfaló nyílkígyígyókról, emiatt a migráns-fogalom számukra valamiféle mumust, egzisztenciájukat fenyegető létezőt jelent (ráadásul sokan is vannak, mint a zombi-filmek zombi-tömege).

Mi, a szülők korosztálya is így jártunk, csak az amerikaiakat, az elnöküket meg a hadügyminiszterüket szidtuk a suliban, mert a tévében is őket szidták, hogy bombázgatnak ártatlan országokat. Nem vigasztal e nosztalgia, sőt, egyenesen felháborít: én nem akarom azt, hogy a gyermekeimet ugyanúgy irányított félelemmel bombázza a köztévé, mint ami velünk megesett, nem ezért váltottunk rendszert, ha jól sejtem. Egyszer bennem szakadt egy válasz arra, hogy miért megy ennyi migránsozás a köztévén mondjuk rendes politikáról tájékoztatás helyett, nyilván azt feltételeznénk, hogy a migránsügy fontossága miatt, szóval a válasz – elemzői tudatossággal – ennyi lett volna: pontosan addig fogja túlhajtani e témát a köztévé, amíg Orbán úrnak az politikai hasznot hajt, egy perccel sem tovább. A köztájékoztatásra szocializálás ugyanis elvágódott már, csak lakájok nevelődnek ki, nem bátrak. Hol van már az az idő, amikor az ellenzéki Fidesz azért nem tett keresztbe a kormánypártoknak a médiabizottságban, mert a köztévé enyhén jobbos – értsd: kritikus – volt a kormányzattal szemben. És szerintem ekkor volt a köztévé a legjobb, az izzadó kormánypárti politikusok látványát csak nosztalgiával mesélhetjük a ma tévénézőinek, akiket már a kétoldali nihil, a politikusi propagandaömleny és az újságírói kuss szocializál.

Politikai szocializáció, itt vesztünk el annyian magyarok, és valószínűleg gyermekeink is megszívják. Az orrunk előtt szocializálódik a bezárkózás, a sérelmi lét, a rezignált politikaundor, a tehetetlenség attitűdje, amely miatt a magyarok kábé annyira szeretik a nyugati társadalmakat jólétivé tevő demokráciát, mint amennyire utálják a pirézeket. Amikor önmagában észszerűnek tűnő érveléseket hallunk a migránsok megfékezéséről vagy nyugati országok teszetoszaságáról, és a mi megoldásainkat ajánljuk a figyelmükbe, jusson eszünkbe, ők nem a mi megoldásaink miatt lettek fejlettebbek és gazdagabbak nálunk, és nem is a történelmi vak szerencse miatt, hanem egy polgári értékrendszer kialakulása révén. Nálunk általában a polgári részvétellel van a probléma, a versenyhelyzetektől a közösségi együttműködéseken át a politikai részvételig (ez nem azonos a választási részvétellel).

Innen ered a következménynélküliség is. Hányszor de hányszor kellett már leírnom, hogy minden politikai tettnek vagy mondatnak, minden róla adott értékelésnek és elemzésnek volt-van-lesz következménye. Oly könnyű volt mondani elemzőknek egy adott politikára, köztük akár disznóságokra, hogy „jólcsinálják”, „ez áll érdekükben”, „ilyen a politika”, feledvén, hogy ezen értékelések is politikát állítanak elő, a holnap politikáját. Nekik - tetszik vagy sem – részük van a lányom aggódó hangjában, és ezért minimum menjenek a jó büdös francba.

Az ember nehezen változik, és a neki jutónál általában jobbat akar a gyermekeinek. A politológust kevésbé érdekli saját ízlése, de a rendszerváltás megítélésében nem lehet szó semmilyen pártatlanságról, már bocsánat, hiszen e sorokban is épp a véleményszabadság buzgólkodik. Szomorúan élem meg, hogy olyan attitűdök virulenciáját látni, amelyekért az államszocializmusnak üdvösen tűnnie kellett. Szomorúan látom továbbá, hogy a ki a kommunista kérdésre mennyire más válaszok adódnak még most is. Nekem nem az a komcsi, aki a politikai túloldalon van (vagy mi a fene), nem is az, aki mintegy annak született (vagy mi a fene), hanem aki úgy beszél, ír, viselkedik, politizál, mint egy komcsi. Tessék mondani: ez abnormális, pártos, rossz, elítélendő?

Eddig nem tudtam pontosan, hogy a közéleti, civil, politikai részvételen túl mire is kell politikai szocializálnom gyermekeimet. És most, hogy látom, merre viszik a lányomat egyes felelőtlenek, félek attól, hogy mire is kellene még nevelni. Kedves szülő polgártársaim, észbe kellene kapnunk végre, mert amely értékeket mi még mindig melengetünk, az egy nem túl fényes emberi, politikai és életminőség felé vezet, aztán majd sajnálhatjuk, hogy nem neveltünk ki egy újabb rendszerváltó nemzedéket.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus