Ma már közhelyszámba megy, hogy a magyar államszocializmus időszaka a felelőtlenség kora volt, mert a hatalom a jövő nemzedék terhére tartatta el magát a jelen nemzedékével, amit persze bőségesen jutalmazott. Kinevelődött egy embertípus, a "homo kadaricus", amelynek bőséges irodalma van a magyar sajtóban, és amit valamennyi politikai oldal bírált már, főleg azért, mert a másikra szavazott.

Ezt az embertípust látjuk azokban az európai mérésekben, ahol a magyarok állnak az államtól legtöbbet várók élén, és utolsó helyen ott, ahol azt mérik, mennyit vagyunk hajlandóak áldozni a közösségért. Ezt látjuk abban a felmérésben, amikor a húszévesek elsöprő többsége kapitalizmusban szokásos béreket szeretne, szocializmusban szokásos biztonság mellett. Őt ismerve ismerős, a felelősségáthárító gondolat, hogy fejétől bűzlik a hal, amikor korruptnak tartom a politikust, de szeretem a doktor urat, aki a hálapénzt zsebre teszi.

Talán anakronizmus ma már ilyen témát elővenni, de valaha, a rendszerváltástól kezdve mintha közmegegyezés lett volna abban a politikai elit részéről, hogy a homo kadaricusból jó lenne "homo democraticust" faragni. Tudtuk, hogy ez soká fog tartani, és fel sem merült, hogy e célt elhagyjuk. A Köztársaság húsz évében a magyarok mégiscsak reagáltak a politikára, leváltogattak kormányokat, elfogadták az önkormányzati rendszert, szervezetek tömegét alapították, számosan vállalták érdekbeli vagy politikai hovatartozásukat. Sokaknak tetszett, hogy az első Fidesz-kormány öntudatos polgárrá akarja őket tenni, és bizony megértették azt is a Gyurcsány-időszak alatt, hogy a választók a választás után is beleszólhatnak a politikába, igényt formáltak arra, hogy felnőttnek tekintsék és megszólítsák őket, valamint megtanulták, hogy a hitelesség és a legitimáció fontos politikai fogalmak.

És akkor innen indultunk el visszafelé.

A magánnyugdíjpénzárakról van szó természetesen, arról, hogy a rendszer felszámolására milyen módszert merészelt vállalni egy kormány, és hogy milyen hozzáállást merészelt tanúsítani a magyarok sokasága. Már nincs közmegegyezés a homo kadaricus-ügyben, de az is elképzelhető, hogy nagyon is van, csak fordított irányban és kétharmados arányban.

Valami már gyanús volt akkor a Fidesz kapcsán, amikor TGM 2002-ben azt merészelte állítani, hogy a vezető kormánypárt azért sikeres és nehezen leváltható, mert jól alkalmazkodott a magyar rendszerhez, és ugyanekkor arra a vádra, hogy a kormány paternalista, azt merészelte mondani Pokorni Zoltán, hogy nem, a kormány nem úgy áll a polgár mögé, mint az atyja, hanem mint a bátyja. Több mint gyanús, talán "komolyan vehető" volt, amikor a 2006-os népszavazás másnapján Orbán Viktor váltott (frizurát, öltözetet és szavajárást), és lett magyarember politikusból
plebejus
politikus.

Ez egy politológus-blog, azt pedig én merészelem kérni az olvasótól, hogy üsse be a keresőbe a politikai kultúra három kulcsszavát: "parokiális", "alattvaló", "résztvevő", és mondja meg, hogy a jelenlegi kormány több intézkedése, de leginkább a nyugdíjügyes, merre mozdította a politikai kultúra-műszer mutatóját. Bámulva a műszert és felnézve a valóságra már nincs, mi gyanús, nincs semmi csupán komolyan vehető, csak a bizonyosság van. Számomra bizonyosság, mert a leolvasott érték pontossága, mit ad isten, úgy kétharmados.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!