Már a 90-es években megfigyelték, hogy a magyar közgondolkodás nagyon hajlamos az antipolitikára. Ennek köszönhető a másik megfigyelt jelenség, hogy Magyarországon nincsen a pártoknak társadalmi beágyazottsága, Európában nálunk a legalacsonyabb a párttagok száma. 

 

Idézzük fel a folyamat egyes pillanatait: Horn kivonja magát a parlamenti vitából, Orbán 2000-től felettünk lebegő szimbólum akar lenni, Medgyessy félig kívülről érkezik, Gyurcsány szintén, az SZDSZ a 2006-os önkormányzati választásokon a szakértelemmel kampányol, majd 2008-ban a nevét is leveszi a jelöltjei mellől, a Fidesz is így tesz párt- és kampánylapjaival, az MDF Bokrost és Habsburgot húzza elő a varázskalapból, mindeközben népszavazgattunk is jókat, na meg a képviselők cigizése és költségtérítése volt a legfontosabb ügy. A nagypolitika elkezdett antipolitizálni, a pártok meg elkezdtek eltűnni.

 

Volt azért pozitív fejlemény is: ezt a Fidesz és a Jobbik produkálta. Előbbi a polgári körökkel meg mindenféle konzultációval és levéllel foglalkoztatta a polgárokat (sokakat be is épített a pártba), a másik pedig szervezetek alakításával, akciózással nyomult, a szó szoros értelemben a 2008-as kampányban nyakába vette a vidéket. Végül az LMP neve is idekívánkozik, hiszen volt bennük politikai innováció, de csökkenti érdemeiket, hogy a pártellenességre ők is rátelepedtek.

 

Nem sokáig mehet már el egymás mellett a politika tárgya és alanya. Kövezzetek meg, de akkor is: be kellene lépni a pártokba. Régiekbe is, újakba is. Ahogyan magunkénak vallunk egy kóla- vagy egy autómárkát, színházat, kedvenc írót, tévésorozatot, ahogyan házastársat választunk magunknak, és iskolát a gyermekeinknek, ugyanígy összeköthetjük életünk egy részét egy párttal is.

 

De ha annyi sok jó ember van a pártokban, akkor tárgytalan, spongyát rá.