Egy korábbi bejegyzésben már volt szó arról, hogy a politika szereplőit típusokba sorolják a "fogyasztók" a könnyebb eligazodás kedvéért. Akkor elsősorban pártok megítélését néztük, most a politikai szereplők alapvető viselkedései kerülnek terítékre.

A politikában a társas érintkezésben (családban, iskolában, munkahelyen stb.) is megszokott mintákat látjuk, ahol is két módon lehet a kívánt célt a többiek testén keresztül elérni: erővel vagy megegyezéssel. Ennek politikai változata az erőpolitika ill. a konszenzusos politika, rendszerbeli megfelelője pedig a többségi ill. a konszenzusos demokrácia.

A magyar politikában (is) ez a két viselkedés látványosan váltogatja egymást, a közöttük lévő fő különbség az 1998-tól a Fidesz-vezényelte  politikai kommunikációs forradalom után jön át igazán. 2002-ben a keményen politizáló, egyes demokratikus normákat feszegető Fidesszel szemben a konszenzust, békét, gesztusokat kínáló úriemberes, valamelyest Antallt és Hornt is idéző Medgyessy-figurát preferálták a választók. Aztán a drágán megteremtett, majd megszokott békében, változó gazdasági körülmények között ugyanez a viselkedés teszetoszaságnak tűnt, az ellenzék nagyon agresszív volt, kitermelődött az ellen-Orbán, Gyurcsány Ferenc. Az ő agilitása tartott egy ideig, majd még cikluson belül meghátrált, váltott "bársonyosra", és alapvetően e stílust vitte Bajnai is. A kormányzást ezen időszakban a teszetoszaságnál erősebb cselekvésképtelenség (vagy annak képzete, mindegy) árnyékolta be, ami megágyazott az erőt mutató és ígérő Orbánnak.

 
Amint láttuk, cikluson belül is lehetnek váltások. Az 1998 utáni Fidesz-agresszió ellenében gründolták Dávid Ibolyáék a Békejobb-kezdeményezést, a Fidesz pedig váltogatta elnökeit, amikor keménység kellett, akkor Kövérből, amikor a finom hangra volt igény, Pokorniból csinált elnököt Orbán Viktor. Ugyanő 2006-ban is meglépte ezt, amikor a választások második fordulója előtt a konszenzusos és szakemberi imázzsal rendelkező Bod Péter Ákost ajánlotta maga helyett kormányfőnek, és a jelen helyzetben is valószínű, hogy a Fidesz a konszenzuskereső típusra vált egy év múlva. Az olyan mértékű agressziót (választók fenyegetése, "alkotmányozás", bohócozás, munkakerülőzés stb.), amit most produkálnak, csak akkor volt értelme bevállalni, ha van igény, mód és idő a konszolidációra is.

A választók politikáról való vélekedésében 2001-től az apolitikus, 2006-tól az antipolitikus hajlamok erősödtek, amire a pártok rá is játszottak. Egyre kevesebben szóltak politikáról, de egyre durvábban, a politikáról való beszédmód megtelt agresszióval. Ma épp jártamban-keltemben a "Fidesz-bagázs" akasztófával való fenyegetését láttam egy falfirkán, rögtön beugrott, hogy két évvel ezelőtt az akkori kormánypárti politikusok képe lógott lámpavason.

A Fidesz egy évtizede elutasítja a konszenzusos politikát, a határozottság és agresszivitás közötti vékony jégen táncolnak hosszú ideje, a kettő elválasztása nekik és bírálóiknak is nehéz feladat, akár csak értelmezés kérdése. 2006-tól a Fidesz megmondói először Gyurcsány személyét bírálták, majd a reformok létét és irányát, végül a már visszalépő reformátorok teszetoszaságát. Ma fideszék reformálnak határozottan, akár a korábban bírált utakon is, megtehetik, merthogy elődeikkel szemben erősek. (Figyeljünk a különbségre: ebben az értelmezésben a reformok lehetősége nem a szükségszerűségből, hanem az erő meglétéből, a "kellő támogatásból" következik.) 

Orbán a 2010-es győzelemtől fogva rögtön használta az erő, az "erős kormány", az "erős Magyarország", az "erős Európa" fogalmait. A Fidesz erőpolitikájának velejárója a gyakori izmozás, és biztosan nem jó érzés, ha diktatúrát sütnek rájuk, amikor épp csak határozottnak és hatékonynak szeretnének látszani. De hát ezt az erőkultuszt imádták, ezt akarták, erre hajtottak, keményeket adtak, azt is kapnak vissza, a viktátorozás az erőpolitika járulékos vesztesége.

Ebben a viktátorozásban van jó is. Bár sokan már most kommunistázzák és "ötvenesévezik" a jelenlegi Fidesz-kurzust, az csak akkor lehetne igaz, ha a tovább durvuló és tartósan fennmaradó erőpolitika gyakorlóit még szeretni is muszáj lenne .

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!