A cím nem egyértelmű, ami nem véletlen. A Politológusblogon cikksorozat indul a miniszterelnökökről és választásukról, minél több oldalról bemutatva a témát. A miniszterelnöki poszt, a pozíciót ambiciónáló vagy betöltő személy jellemzői, alkalmassága egyre gyakoribb téma a magyar közbeszédben. Még azt is mondhatjuk, hogy ez mára a legfontosabb témává vált.

Először a tisztségről lesz szó: kik is valójában a miniszterelnökök?

Az adminisztratív kormányzásnak régóta van feje, már a feudalizmus korában segítette az uralkodót egy főtisztviselő, kancellár vagy államminiszter, aki az adminisztráció vezetője volt. A hivatalhoz kezdetben inkább jogi feladatkör járult, idővel továbbiak is társulhattak hozzá, például a külügy, végül szinte minden területre kiterjedő igazgatásra tehetett szert. A 17. században a pozícióhoz már komoly politikai tehetség és szakértelem szükségeltetett, és a korban e nagy hatalmú figurák már megkapták a “médiafigyelmet” is. Lehetett például őket szidni és gúnyolni (nyilván a király helyett). A poszt azonban udvari volt, a királytól (vagy közvetlen környezetétől) eredt.

A miniszterelnöki pozíció viszont elválaszthatatlan a parlamentarizmustól. E kettő csak Angliában szerves történelmi fejlődés eredménye - a 18. században járunk - , a többi ország valamilyen fokon átvette azt. A miniszterelnök kezdetben “első miniszter” volt, egy testület, a kabinet legbefolyásosabbja. Viszont éppen úgy pártember volt, képviselőként indult választásokon, politizált ellenzékben és kormányon egyaránt, ahogyan az ma is jellemző. Az első miniszterelnök Robert Walpole (1676-1745) volt, hatalma akkor teljesedett ki, amikor a képviselőház feje is lett, de igazi erejét képességeivel szerezte. A miniszterelnöki pozíciót tehát egyszerre kíséri a kormány parlamentnek való felelőssége, és a képviselet többségi támogatásának megszerzése.

Az első: Robert Walpole

Két irány alapvetően ugyanarra tartott: egyre központosult a hatalom, a sok feladat miatt testületek osztoznak az irányításon, a politika egyre professzionálisabbá válik és közfigyelmet kelt, és a magas pozíciókhoz illő személyes képességek is egyre fontosabbak.

A belső folyamatok közül egy lépés még hátravan, hogy a kormányfő valóban "mindenkié" lehessen: a demokratizálódás. Ez Európában is későbbi a parlamentarizmusnál, egy hosszú folyamat, melyben a lakosság egyre nagyobb hányada kap választójogot (a nők szavazati joga Európában már a 20. századé). A politika célcsoportja tehát kiszélesedik, a 20. század elejétől a klubjellegű pártokat tömegpártok váltják. A média szerepe folyamatosan erősödik, és már meg is érkeztünk a tömegdemokrácia és a mediális demokrácia jelenségéig.

Tovább is van ez, de egy hatásról még nem volt szó, pedig a miniszterelnöki szerep utóbbi ötven évének változásában valószínűleg benne volt: ez pedig az Egyesült Államok. Amerika különleges kormányzati rendszere és a közvetlenül választott elnöki pozíció mintául szolgált Európa számára. Több jelentős európai demokráciában a föderatív államforma és a kétkamarás parlament már jelen volt, majd megindult a miniszterelnöki (kancellári) pozíció prezidencializálódása is. Talán az sem véletlen, hogy Franciaország 1962-ben félelnöki rendszerre tért át.

Vezetés, személyiség, médiaképesség

A prezidencializálódás Európában a parlamentarizmus keretei között, de annak jelentőségét háttérbe szorítva zajlott. A 20. század második felétől megszűnik a politika klubjellege: a vezér egyre kiemelkedik a pártjából, a kormány kiemelkedik a parlamentből, és a miniszterelnök kiemelkedik a kormányból. Egyes volt és jelenlegi európai vezetők a szó szoros értelmében vezetik kormányukat, pártjukat, képviselőiket és az országot. A parlamenti képviselet már nem a csúcs, a többség nem ellenőrzi a kormányt, hanem végrehajtja, amit az előbbi akar. Az ellenőrzés az ellenzéké, és amint látjuk, biztosított az így is, hiszen a nagy formátumú európai kormányfők is leválthatók. Sőt, a kormánybukások, a kisebbségi kormányok, a koalíciós összezördülések mind azt bizonyítják, hogy van még parlament.

Az új folyamatok sem jelentik azt, hogy Európában megannyi “kvázidiktátor” jutna hatalomra. A konszenzusos politikának is megvannak az európai hagyományai, bele van kódolva a politikai rendszerekbe, és az amerikai mintában is élő (az amerikai elnök ugyanis nem verhet keresztül csak úgy bármilyen törvényt a két házon). Viszont a tömegdemokráciákban is van az igény arra, hogy a hatalomnak legyen arca, és sokak szerint épp a demokrácia az, ami nagyon igényli is a vezetést. A mediális tér pedig felértékeli a vezetők személyiségének jelentőségét. Tetszik vagy sem, személyiségekre, arcokra, stílusokra és vezetésre is szavazunk.
(Folytatjuk.)

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus