Nagy újdonságot nem lehet már leírni a felsőoktatási keretszámcsökkentésről, vagyis a tandíjról, de szó nélkül sem lehet hagyni a történteket.

Sok mindent mondhat a kormány a tandíj védelmében, de semmi hiteleset nem fog tudni mondani saját maga védelmében. A fideszes garnitúrának ez egy jól ismert szokása, hogy a politikai és országvezetési módszererekben nem válogat, aztán a módszerek kritikusainak is a döntés eredményét dugja az orra alá. Jönnek ezek a döntések einstandolással (manyup), népszavazás elmulasztásával (új alkotmány) és népszavazási döntéssel szemben (tandíj), de ugyebár csak nézzük az elérendő nagy célokat.

Persze lehet logika abban, amit Orbánék most csinálnak: sok mindenben azt teszik, amivel elődeik is kacérkodtak, így a spórolás mellett az ellenzéki kritikát is nehéz helyzetbe hozzák. Már Gyurcsányék is tandíjaztak, és az akkori egészségügyi reform kapcsán Molnár Lajos miniszter is célzott rá, hogy valójában fideszes terveket valósítanak meg. Amiről pedig kevesen beszéltek, hogy a Gyurcsány javaslatára elfogadott többpénztáras egészségbiztosítás terve is az első Orbán-kormánytól származik. Erre nyugodtan hivatkozatott volna Gyurcsány is, ne féljünk, a mostani tandíjnál a kormányoldali kommunikátorok jobban odafigyelnek majd.

A mostani tandíjazást viszont másképp is lehetett volna csinálni. Ez történt eredetileg:

1.) a 2008-as népszavazás a tandíjról, egyértelmű fideszes elutasítás
2.) a 2011-es felsőoktatási keretszámcsökkentés
3.) Orbán 2012-ben megpendíti, hogy ha rajta múlna, államilag támogatott jogászképzés nem is lenne
4.) az IMF ostorozása plakátkampánnyal
5.) az IMF-tárgyalások felfüggesztése
6.) újabb nemzeti konzultáció beharangozása
7.) a költségvetés kapcsán elővett keretszámcsökkentés, vagyis tandíj

Mennyivel gördülékenyebb lett volna így:

1.) a 2008-as népszavazásnál a tandíj részleges elutasítása
2.) a 2011-es felsőoktatási keretszámcsökkentés
3.) Orbán 2012-ben megpendíti, hogy sajnos, fel kell gyorsítani az IMF-tárgyalásokat, mert rövidtávú és hosszútávú kiigazításokra van szükség, és sokféle társadalmi csoportot érint majd
4.) nemzeti konzultáció, például ilyen kérdésgyökökkel: “Egyesek szerint az egyetemi hallgatók nemtanulással és bukdácsolással ne tölthessenek el a szükséges öt helyett akár tíz évet az egyetemen.”, vagy “Egyesek szerint a kormánynak további lépéseket kell tennie a diplomás munkanélküliség csökkentése érdekében.”
5.) megállapodás az IMF-fel, a tandíj bevezetése
6.) az IMF ostorozása plakátkampánnyal (erről lásd a Sorköz blog írását)

Nyilván a politikai hitelesség az egész ügy magva. Ahhoz ugyanis, hogy egy kormány nagy mértékű választói elfordulást kockáztasson, nagyon-de-nagyon mélyen hinnie kell saját igazában, akár az elvi alapvetés szintjén. De ha Orbánék annyira mélyen tandíjpártiak, mi szükség volt évekig hazudni róla? És mi szükség volt épp “hitelességi” népszavazást rendeztetni?

A kisördög kihozza belőlem egy 2002-es fideszes szórólapsorozat felidézését. Azon ilyen okosságok álltak:
“MSZP=tandíj, FIDESZ=diákhitel
MSZP=nemzeti gödör, FIDESZ=Nemzeti Színház”
Milyen szép idők is voltak azok, ugye?

Szerintem csak félig-meddig igaz, hogy az ellenzék kapott egy jó kis húzóügyet, amire felakaszthatja díszként az eddig kevesebb figyelmet kapott bírálatokat is. Ott van ugyanis, amiről már fentebb szó esett, a korábbi tandíjpártiság, ami ráolvasható Mesterházyra, Gyurcsányra vagy Bajnaira is. Az ellenzék többi részének viszont jól jön, ismét szólhatnak az eddigi politikai elit hiteltelenségéről, elvtelenségéről, pálfordulásairól és az elvesztegetett évekről, nemzeti színházról és gödörről, ánblokk.

Végül találhatunk valami olyat, ami nemcsak az ellenzéknek, hanem mindenkinek jó: a tandíj végre kikerülhet a demagógiával és populizmussal leginkább sújtott témák közül.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus