A tumblin olvastam egy kis posztot, melyben a szerző egymás mellé válogatta az utóbbi évek politikai vonatkozású haláleseteit a Quaestor-ügy ügyészének hirtelen halálával kezdve. Nyilvánvaló a poszt sugallata: a Fidesz-kormányzás áll az esetek mögött.

Ilyesmit a közösségi média posztjai meg a blogvilág felvethetnek, őfölöttük a téma tabunak számít, esély sincs rá, hogy komoly sajtótermék erre hivatkozzon, vagy politikai elemző bármit ezzel magyarázzon. Még az Átlátszó megy a legmesszebb, amikor a sok magyarázatra szoruló ügyet szinte enciklopédikus igénnyel fűzi össze, és megmagyarázhatatlannak nevezi az eseteket, de ennyi.

Azért szögezzünk le gyorsan valamit: polititkai célból ölni épp annyira nagy múltú és rendszeres tevékenység, mint amennyire más célból. Szerintem ez a konzervatív kiindulópont elkerülhetetlen, az ember nem változhatott akkorát, hogy e műfaj teljesen kivesszen, ami persze nem zárja ki az optimista felvetést, hogy ritkábban, kevésbé magától értetődő természetességgel ölnek, mint a történelem korábbi szakaszaiban. Hasonló tabutéma amúgy a titkosszolgálatok sejtése bármi mögött, hiszen nehéz teljesen kizárni az eshetőségét (és akkor is inkább azért tesszük, mert nem akarunk konteó-hívőnek tűnni, vagy mert nem elegáns így leállni a "valódibb" okok keresésével).

A Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája c. film (fotó: mafab.hu)

A miértekről: A politikai gyilkosság az eszközök legvégsőbbike, utána már csak a még több erőszak és halál (halálbrigádok, koncepciós perek és kivégzések, pogromok, népirtás) következik, ezek viszont már el is tüntetik a civilizált demokrácia minőségét. Szörnyű belegondolni, de mivel az információ és a nyilvánosság épp a demokráciákban nagy hatalom, az elhallgattatás szándéka ki is válthatja a gyilkosságokat. Indítékként felmerülhet bosszú is, vagy hogy egy vezetésre hajtó politikus így iktatja ki a konkurenciát, de velük szemben rengeteg más eszköz létezik: egzisztenciával zsarolás, pozícióval kecsegtetés, csoporton belüli vagy a nyilvánosság előtti sárdobálás, lejáratás, hatóságok ráugrasztása, cégei elleni üzleti vagy sajtótámadás stb. A "rendes" demokráciák körében valószínűbb, hogy azon személyek ellen vetik be, akiket más módon nem sikerült elhallgattatni, aki valamilyen másokra veszélyes információ birtokában van, esetleg hajlandó is lenne nyilvánosságra hozni, vagy azzal fenyegetőzik.

Ez az információ nem feltétlenül politikai. Az elitek valahol mindig összeérnek, politikaI gyilkosság megrendelése jöhet a gazdaság vagy az alvilág felől is. Nálunk a szokásosnál is nagyobb szerepe van az ismeretségeknek, közvetlen, a kevésbé intézményesült kapcsolatoknak, erre szocializálódunk, így pláne nehezen elképzelhető, hogy ne érjenek össze az elitek, benne az alvilági elittel. Az ismeretségekben információ keletkezik, az információknak meg gazdája lesz, közös titkok, gesztusok oda-vissza, aztán ki tudja, mi a végső pont. A Vizoviczki-ügyet összefoglaló megdöbbentő cikkek méltán vetik fel a politikai felelősséget az önkormányzat, a korrupt rendőrök és az ügyészség tevékenysége kapcsán.

Ki hajtja végre? Négy lehetőség adódik: a kitervelő maga, az alvilág egy személye vagy csoportja, az állam egy szerve, vagy egy amatőr. Nyilván az első ritka, a második természetes, de az utolsó kettő a legérdekesebb: vajon van-e valaki, aki ilyen tettet bevállal ahelyett, hogy új infójával, egy gyilkosságra való felbujtással rohanjon egy hatósághoz vagy a sajtóhoz? Egy állami szerv állományában vajon milyen fizetség elfogadható a tettért, elég-e csak a karrierben előrejutás? A józan logika azt súgja, az információszerzésben, közvetítésben benne lehetnek államiak, de a végrehajtás leginkább az alvilághoz csúszik át. Egy amatőr azért lehet jó választás, mert a nyomozó szervek és a közvélemény sem ezt feltételezi először. Végül megeshet, hogy az áldozat némi zaklatás, fenyegetés hatására öngyilkos lesz.

Érdekes adalék a témához a Figyelő múltkori cikke arról, hogy az állam szabadon betekinthet a jó hosszú ideig őrzött egészségügyi adatainkba. Micsoda értékes információmennyiség van ott! Simán utána lehet nézni, melyik politikai barátunk vagy ellenségünk mennyire rákos, kell-e nagy pénz az ő vagy családtagja kezelésére, hogy számolni kell-e vele, hogy inkább érdekli egy zsíros állás rövid távon, mint a politikai szamárlétrán emelkedés hosszú távon. (ezen infókkal még kereskedni is lehet, bár a sok nemhivatalos csatornán kersztül is megszerezhetőek betegség-infók, mindenki ismer ápolókat, orvosokat) Vigyük át ezt a végrehajtásra: egy súlyosan beteg amatőr remek választás elkövetőnek, ki gyanakodna rá? Végül az áldozatnak is lehetnek egészségügyi problémái: nem akarok ijesztegetni senkit, de nálunk se nem ritka, se nem feltűnő, ha valaki kórházi kezelés mellett-során távozik az elők sorából.

A Parallax-terv c. szenátorölős film plakátja

 A mindenkit érintő nagy kérdés: nálunk melyik politikai szereplő hajlandó akár ölni is? A kiinduló írás sejtetése egyértelmű, szerinte a Fidesz ilyen. Ennek oka, hogy az elmúlt negyedszázadban leginkább vagy akár egyedül a Fideszt dicsérik azért, mert úgymond megteszi, amit a politikában kell, nem széplelkeskedik, nem finomkodik, elmegy a falig vagy át is lép korlátokat, ha hatalmi kérdésről van szó. Nem árt azért leszögezni, hogy egy párt nem lehet úgy általában "ölős", de még egyes személyei sem. Ha meg is történik egy gyilkosság megrendelése, azt vagy nem mondják ki, vagy olyan áttételeken keresztül megy át, hogy igazából nincs is megrendelője (csak valaki kimondta egy cél elérésére, hogy "feltétlenül", "mindenképp"). Ha pártot feltételezünk gyilkosságok mögött, szerintem egy dolog számít: kormányon van-e. A Fidesz egyesek szerinti "gyilkosabbnak" gondolását az előbbiek mellett az erősíti fel, hogy már hosszabb ideje van kormányhatalmon.

De nem is a pártokban magukban, sokkal inkább a pártokat és a politikát övező elvárásokban, a szemléletben van ott az ölési szándék. Amikor a hívők vagy a magyarázók az erőszakot lépésről lépésre legitimálják, és az adott lépésnél nem gondolnak rá, hogy a gyilkosság ott van a lépések fokozati sorrendjében valahol előrébb. Ha támogatod az erőszakot, egyet lépsz a gyilkosság támogatása felé, tetszik-e ez vagy sem. Kicsit mintha azt látnánk, hogy a politika mezején mozgók vagy ezt figyelők tudat alatti, "virtuál-rituális" gyilkosságokat hajtanak végre egymáson, és ezt viszik át a politikáról szóló beszédbe. A választók egy része sem veti el ezt a virtuális vérszagot, a vadászsiker örömét a kiterített ellenfél láttán.

Bizony sokan is mondják, hogy az erőszakos nyomulás, a taposás, az ellenfelek kilövése feltétlenül szükséges, ez a politika, csak ilyen lehet a politika. Ám akik ezt mondják, abba nem gondolnak bele, mi a "meg kell tenni" tartalma, hogy vajon emberek egzisztenciájának ellehetetlenítése, netalántán a gyilkosság is belefér. Ha ezzel szembesítenénk őket, már szemérmesen azt mondanák, hogy a gyilkosság azért nem fér bele. De hát miért nem? - kérdhetnénk tőle. Ha ugyanis az az érvelésünk lényege, hogy meg kell tenni, amit meg kell tenni, akkor a gyilkosság is belefér, ha viszont erkölcsi aggályaink vannak, vagy egyenesen mondjuk is, hogy azért léteznek erkölcsi korlátok, akkor igazoltuk is, hogy az erkölcsi korlát igenis lényeges szempont. Ám ha lényeges szempont, miért épp a gyilkosság lenne az egyetlen elítélendő tett?

Ebben rejlik a House of Cards (Kártyavár) című izgalmas sorozat problémája is. Nyilvánvaló, hogy a politika nem olyan felemelő, mint Az elnök embereiben, és a sorozat (az angol elődsorozat) készítői a politikát övező romantikus illúziókkal akartak leszámolni, és megmutatni a politika igazi arcát. Csakhogy. Frank Underwood és környezete mintha keményebbeket is megtenne riválisainál, de akkor azok miként juthattak oda, hogy riválisai lehessenek? Walker elnök Francishoz képest egy kiscserkésznek tűnik, na de mégis elnök lehetett belőle! Akkor bizony nem Franké az egyetlen létező módszer, sőt, a szelídebb még sikeresebb is. Ha viszont felvetjük, hogy a háttérben Walker is atomkemény, akkor miért épp Underwoodon nem képes kifogni? Szóval kábé olyan a House of Cards, mint amit a realista és naturalista regény kritikájaként megfogalmaztak: a minél több mocsokság bemutatásától még nem lesz valósághűbb az ábrázolás. (Ettől még azonban szeretjük nézni és olvasni ezeket.)

Ami Magyarországon borzasztóan feltűnő, hogy a közbeszédben nem nagyon van szó szervezett bűnözésről, arról a mezőről, ahol az alvilág már összeér a bűnüldöző szervekkel és a politikával. Ez szerintem rosszat jelent, és biztosan nem azt, hogy nálunk nincs szervezett bűnözés, hanem azt, hogy a téma bolygatásától a hivatásos bolygatók is irtóznak. Túl sok érintettje lehet itt szinte mindennek, túl kicsi a játszótér, túl közeliek a szereplők. Pedig nem valószínű, hogy a mi elitünk erkölcsösebb lenne, mint más helyek elitje. A politikai elit felé tekintve valahogy nehezen hiszem, hogy a mi politikusaink mind mintaházasságban élnek, ne lenne keletje egy-egy jó call-girl-hálózatnak, és mégsem kapott nagy felhajtást egyetlen ilyen ügy sem. Pedig volt rá sansz, a 444.hu cikke szerint egy Répás Lajos által üzemeltetett prostitúciós hálózatban érintettek voltak politikusok.

Magyarország azon helyek közé tartozik, ahol a bűnözés elleni szervek egyközpontúak, és inkább a kormány alá tartoznak. A rendőrség országos szerv (ez nem evidencia egyébként), a feladatokban osztozó TEK egyben a miniszterelnököt védő szerv is, az ügyészség egyszemélyes irányítású, nincsenek független ügyészek, a főügyész pedig egyértelműen pártember, a titkosszolgálatokat nehéz lenne kívül helyezni a kormányzaton, végül rendes korrupcióellenes szervezetünk sincs. Nincs a szervek között rivalizálás, egyik sem nézhet igazán a másik körmére, vagy ha igen, akkor politikai szál is lesz benne. Ilyen keretek között fel sem merülhet, hogy bármely gyilkosság politikai alapú, soha nem is lesz konkrét ilyen ügy. Akkor talán örüljünk is neki.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus