"A görögök után legtöbben Magyarországot raknák ki a NATO-ból" - írta minap az Index egy külföldi szakértők közötti kutatás eredményéről tudósítva. De hogyan is lettünk "potyautasokká"? Előző írásunkban a magyar biztonságpolitika elmúlt tizenöt évét összegeztük, most a legfontosabb probléma, a krónikus alulfinanszírozottság kerül terítékre.

A honvédelmi kiadásokról többféle adatsor is fellelhető (könyvekben, cikkekben) egymásnak ellentmondó adatokkal, a lenti adatok 1999-ig ezekből a forrásokból, 2000-től a Wikipediáról származnak (a hiányokért bocsánat...):

Év     Mrd Ft    GDP %
1990                2,5
1991                2,3
1992                2,3
1993                1,9
1994                1,72
1995                1,48
1996                1,32
1997                1,27
1998                1,31
1999                1,55
2000    226,9    1,7
2001    272,4    1,8
2002    279,5    1,7
2003    214,3    1,7
2004    310,7    1,5
2005    284,5    1,25
2006    283,1    1,20
2007    278,2    1,09
2008    319,7    1,20
2009    320,6    1,22
2010    308,2    1,14
2011    248,9    0,88
2012    233,7    0,82 (becslés)

Látszik, hogy válságfaragások és nekilendülések követik egymást, de egyre nehezebb visszakapaszkodni, és hiába is érnénk el a NATO-tagok átlagos költését (Európában 1,8% körül), az egy főre jutó kiadásokkal számolva még az 1%-osan költők akkor is leköröznek minket. Az állam jelenleg itt spórol a leglátványosabban, a zárolások miatti bőven 1% alá vetés bizony példátlan, jól mondja Hende Csaba miniszter, hogy e két évben a működőképesség megőrzése a legnagyobb kihívás.

Nem érdemes ezt a kormányt sem mószerolni a honvédelmi politikája miatt, mert mellőzésében hihetetlen közmegegyezés volt a politikai erők között. Ide érteném a választókat is, nem hiszem, hogy sokan ejtettek könnyeket ebbéli lemaradásunk okán, és ne nyugtázta volna a többség, hogy a szociális ügyekre, a teljesen állami oktatásra és egészségügyre jobban kell az állami pénz. A honvédelem a kötelező sorkatonaság kivezetése óta nincs becsatornázva úgy minden ember életébe, mint az oktatás vagy az egészségügy, a terület problémáit a többség nem érzi a saját bőrén. Mindig is népszerű volt az a nézet, hogy a NATO úgyis megvéd minket, nem kell ezzel foglalkozni (miközben e szövetségi rendszerben a klubtagsági díj csak néhány milliárd Ft, viszont az expedíciókat nem innen, hanem minden állam saját zsebből fizeti).

A honvédségnél azt is megszokták már, hogy mindig magukon kell spórolniuk, gyakoriak a pénzátrendezések az egyes területek között. Ebben a rangsorban maradt le sokáig az állagmegóvás és a fejlesztés. De sajnos ruhafelszerelést nem ad nekünk senki használtan (ellentétben járművekkel és helikopterekkel), és ezek is gyorsan használódnak...

A helyzetet ismerők számára nem kérdés, hogy többet kell költeni, de a szavazatokra is vadászó politikusoknak ez önmagában nem elég ok. Olyan tényezők befolyásolják a biztonsági költéseket, mint a kitűzött biztonsági célok, a szövetségi politikából eredő történések és hatások, a belpolitikai helyzet, a társadalom és a politikusok fenyegetettség-érzete, és hát nyilvánvalóan az aktuális gazdasági és szociális helyzet. Vagyis, amint látszik, mindig megindokolható lesz az alacsony ráfordítás, főleg, mert a biztonság komplex értelmezésével a szociális kiadások is jobban védhetőek.
A felsorolt prioritások még ellentmondásba is kerülhetnek egymással, mert a válságidők (gazdasági és politikai általában együtt jár) egyszerre jelentenek biztonsági fenyegetést és spórolási kényszert.

Mi haszon is származik a nagyobb hadikiadásokból? Mondjuk súly a nemzetközi politikában, a nagyobb biztonságból áttételesen nagyobb politikai és gazdasági stabilitás. De vajon megéri-e azt a 2% GDP-t? Ennek kapcsán nem szoktak beszélni a gazdasági kapcsolódásokról, csak nagyon laikusként vetjük fel, de talán nem alaptalanul: meglehet, könnyebben áldoznak honvédelemre azok az országok, amelyeknek hadiipara jelentős. Egyrészt a hazaiaknak adott rendszeres megrendelés visszaköszön a GDP-ben (és a munkahelyteremtésben, az exportban, a high-tech innováció kiterjedésében stb.), másrészt versenyképesebbé teszi a külpiacokra gyártást is, referenciát, feljesztési tapasztalatot és reklámot biztosít a gyártóknak. A kellemetlen magyar tapasztalatokból is tudjuk, hogy a haditermék hosszú távú gazdasági kapcsolatot generál, hiszen az eszközök évtizedekig szolgálatban maradnak, és alkatrészből idővel egyre több kell majd! Akiknek ilyen iparuk nincs vagy alig van, azok csak a szolgáltató és szociális területen kapnak vissza a honvédelemből, pl. oktatási, esélyteremtő (gondoljunk a szegény fiatalok előtti karrierút lehetőségére!) funkciójából nyernek vissza valamennyit.

Az Orbán-kormány vezényletével az állam megvette a RÁBA teherautógyárat, és a korábbi gigamegrendelés mellé újabbat is adott neki katonai gépjárművekre, ezen felül a cég új fejlesztőközpontot is kapott. A fentiek ismeretében talán ez az ügylet érthetőbb és indokolhatóbb, mint a többi államosítási törekvés.

Országunk eddig is és jelenleg is több NATO-misszióban érdekelt. Nagy kérdés az is, hogy mit érdemes elvállani, hiszen előfordult a múltban is, hogy erőnkhöz képest nagy vállalásokat és felajánlásokat tettünk, amelyeknek nem tudtunk megfelelni. Egyes hangok ezért azt mondják, ne essünk ugyanebbe a hibába, akár ne is készüljünk "sivatagi" programokra - de máris ott lehet az ellenvetés: most, amikor ennyire rossz a megítélésünk, biztosan mondhatunk-e nemet bármilyen felkérésre? És azért az sem utolsó "pedagógiai" és morális szempontból, hogy az állomány harci tapasztalatokkal felvértezett bakákkal dúsul folyamatosan.

Ha hihetünk Hende Csaba miniszternek, akkor 10 éves program részeként 2015-ig szinten tartás, 2016-tól pedig évenként a GDP-hez mért 0,1%-os emelés várható, így érjük el 2022-re az 1,39%-ot. Közben jön a balti légtérben vállalt magyar szerep, ami a NATO iránt bizalom és a Gripenek kihasználása miatt is fontos.
Szóval, az emelkedő költés persze remek hír, mégis keserű szájízzel beszélhetünk róla, mert ki tudja hányadik kötelezettségvállalás ez már magunk felé, és valamennyit megszegtük: jelenleg (2010-től) egy 2007-es szintentartó rendelkezést szegünk meg, 2014-ben pedig választások lesznek. Szívesen javasolná az ember, hogy akár az alkotmányunkba is beleírhatnánk egy minimumot, de ez mai jogállamunkban már közröhej tárgyának vagy politikai cinizmusnak tűnne.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus