A politikai folyamatok alapvetően embereken múlnak, egyéneken, akik döntenek, közösségeken, akik döntési kultúrát teremtenek. Nemrég szóltunk a szavazások értelméről, a többnyire kétértékű döntési lehetőségekről, most nézzük meg a szavazók viselkedését.

Alapvetően két része van a szavazói viselkedésnek: az egyik, hogy mi visz minket az urnához, a másik, hogy hogyan alakul ki az ott leadott szavazat mögötti döntés. Az előbbit egyszerűbb tanulmányozni, hiszen a viselkedés kétértékű, valaki vagy szavaz, vagy nem, a másodikhoz sokkal többet kell tudnunk az alanyok gondolkodásáról. Az alábbiakban nem különítjük el a két területet, és a felsorolt magatartások között sem vagylagos viszonyt kell feltételeznünk, hanem motívumegyüttesként célszerű kezelni őket, amelyek között egyeseknél az egyik, másoknál egy másik a meghatározóbb.

A racionális szavazás elméletében a szavazók racionálisak, és elegendő információval rendelkeznek választási lehetőségeikről, ezért azokat összehasonlítva képesek dönteni. Így viszont arra is rájöhetnek, hogy az ő egy-két szavazatuk keveset számít a végeredményben, úgyhogy csak a feltétlenül szükséges, vagyis kevés erőforrást szánnak információszerzésre. Döntésükhöz a politika történéseit átértelmező-magyarázó gondolatmankókat fogadnak be, amelyeket pártok és véleményvezérek eleve kínálnak nekik.
Ebből az elméletből származik a mediánszavazó középpontba helyezése, vagyis hogy bizonyos feltételek mellett őt kell céloznia a versengő pártoknak. 

Az expresszív szavazás az előbbi egyik esete (ill. bizonyos szempontból ellentéte is): ennél a szavazó nem a szavazás következményeit mérlegeli, hanem az érzelem mozgatja. Az érzelem mögött ott állhat a csoporthoz tartozás érzése, a rendszer elutasítása, a kötelességtudat és sok más. Racionális alapon nem, csak ezzel lehet magyarázni, hogy valaki egyáltalán elmegy szavazni.

A pártidentifikációs szavazásnál a szavazó kötődik egy párthoz, nem hoz mindig új döntést, szavazói viselkedése is állandóbb. A pártok információ- és értékcsomagot, ezáltal könnyebb eligazodást nyújtanak, plusz állandóságot és biztos szavazókat visznek a rendszerbe. A pártos szavazó sokaknak tűnhet vaknak és kritikátlannak, pedig a minden újabb ügy miatti véleménycsere sem túl jó opció, végül az ilyen szavazó véleménye is változik, csak lassabban.

A szociológiai modell a társadalmi csoporthoz tartozást veszi a leglényegesebbnek. Az biztos, hogy ebből kiindulva várunk valamit az államtól (pl. nyugdíjasként, családosként, egészségügyi dolgozóként, vállalkozóként stb.). Mindez azonban nem lehet egyedül meghatározó. Ronald Inglehart híres nézete szerint a második világháború után született nemzedék politikai viselkedésében a posztmaterialista értékrend révén előtérbe került az önkifejezés igénye, és vele az aktívabb politikai viselkedés, és új politikai nézetek.

A gazdasági szavazás a makrogazdasági helyzet alakulását tekinti a választói döntés alapjának, azon feltevés mentén, hogy a jó kormányzás gazdasági prosperitást hoz, a rossz meg hanyatlást, és ezzel együtt mozog az életszínvonal is. Nem teljesen működik: az emberek nem a gazdaság pillanatnyi pörgetőire, hanem azokra szavaznak, akikről jobban el tudják képzelni a problémák megoldását.

A retrospektív szavazás feltevése szerint a választók összehasonlítják az aktuális kormányzati teljesítményt az ellenzék legutóbbi kormányzati teljesítményével.

A szavazói magatartás elhelyezhető egy egocentrikus-szociotropikus tengelyen is. Ha szavazónk a saját tapasztalatai, mondjuk életszínvonala alapján szavaz, akkor inkább egocentrikus, ha viszont szimbólumok, gondolatmankók irányítják, akkor szociotropikus. Előbbinél politikai érdeklődésében között több a racionális, konkrét, zsebbe vágó elem, utóbbiéban az elvontabb, össztársadalmi ügyek.

A taktikai vagy stratégiai szavazás az, amikor a választó nem a szívéhez legközelebbit választja, hanem szavazatával a rendszerbe akar beleszólni (pl. kifejezheti elégedetlenségét, vagy kedvenc pártja koalíciós partnerét megsegítheti).

A magyar szavazók közül kb. kétmillió soha nem megy el szavazni, további egymillió pedig rendszeresen nem. Akik szavaznak, leginkább az ideológiai elkötelezettség, a demokrácia értékelése, és a közösségekbe tartozás mozgatja őket leginkább (már ha nem 25 év alattiak). A magyar részvételi arány inkább alatta van a kétharmadnak, mint elérné a nyugat-európai háromnegyedet. A pártok biztos szavazói körülbelül a szavazók negyede-harmada, viszont hiányzik a pártok társadalmi beágyazottsága, és létük sem olyan tartós, mint a nagyobb múltú demokráciákban. Meglepőnek tűnhet, de a pártidentifikáció még mindig gyenge nálunk, ehhez a mi demokráciánk még mindig nem elég régi. (Nem mindenki gondolja így, lásd ezt a friss kutatást.)

Taktikai-stratégiai szavazást sejthettünk az olyan kis pártok, mint az MDF és az SZDSZ eredményei mögött, ma pedig azon felfogásokban tűnik fel, hogy a mostani szavazáson leváltható a baloldali ellenzék, így a következőn leváltható a Fidesz-rezsim. A gazdasági szavazás nem meghatározó nálunk, a szociotropikus és a retrospektív viszonyulás jól tetten érhető, vagyis a magyar szavazó sem olyan egyszerű, egyszempontú (megélhetési) lélek, hanem több szempontot mérlegel.
Igazából még ilyen megállapításokat sem szabadna tenni, mert a szavazás mögött okok ezrei húzódnak meg minden egyénnél, és a szavazói viselkedés (meg a körülmények) is folyamatosan változik.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus