A politikai nagyvonalúság egyik példájának tekinti G. Fodor Gábor a kormányoldal elállását a választási regisztrációtól, merthogy megtehették volna, hogy alkotmányba emelik a vitatott törvénypasszusokat, és mégsem tették meg.

Ettől az érveléstől rögtön az a 2002-es jelenet jutott eszembe, amikor még híradósként Pálffy István könnyekkel küszködve úgy kommentálta a vereségét beismerő Orbán Viktor fellépését, hogy “államférfi született”. Egy politikus vagy egy intézmény csatát veszít egy másikkal szemben, és a katarzishoz ennyi elég is? Hát hogyan lehetnek emberek ennyire igénytelenek? 

Csöppet sem nagyvonalúság a Fidesz beletörődése a dologba, hiszen a választási törvénnyel játszani még úgyis lehet, és ekkora veszteséggel, mint a regisztráció kihullása, mindig számolni is szoktak. Ez az ügy a nagyvonalúság helyett a határvonalakról szól, ez utóbbiak létét fedezhették fel újra a magyar politikai közösség tagjai, a reakciókban viszont a színvonal hiányát.

Az Alkotmánybíróság (Ab) döntését kár túldramatizálnia bármelyik tábornak is, semmi különös nem történt. Hacsaknem éppen az a különös, hogy semmi különös nem történt, de mégiscsak inkább őrizzük meg a világnak egy olyan képét, amiben létezik normalitás.

G. Fodor és legújabban Kövér László még azzal is fokozza a helyzetet, hogy politikai döntésnek nevezi az Ab döntését. Ez már nemcsak igénytelenség, hanem a rossz tanuló magyarázkodása, amikor húzza le magához a többieket. Hasonló hozzá egy másik érvelés, úgy emlékszem a Békemenet-gurué, aki azt a csúnyaságot emlegeti, hogy egy ilyen hideg testület, mint az Ab, felül merészeli bírálni egy választott testület döntését. Ez mind-mind a politikai gyerekesség kategóriájába tartozik. Miért? Mert ezen a durcin egy politikai felnőttnek már illene túllennie.

Ki nem érzett már - legalább egyszer - úgy az elmúlt több mint húsz év alatt, hogy az Ab keményen belenyúlt a politikába, meg úgy is, hogy tejóég!, van egy testület, ami fölött nincsen semmi, és az lesz, amit ő mond? No hiszen, úgy volt, nem jó érzés! Aztán később meg egy másik Ab-döntésben kedvenc politikai erőnk, meg saját igazunk győzelmét láthattuk. Ugye, ez is megvolt? Aztán csak elkezdi kapisgálni az ember a dolog értelmét, hogy egyszer nyerünk, egyszer veszítünk, és belátjuk, hogy pont ugyanezt élik át azok, akikkel vitában állunk. Az Ab esetében pedig megszokjuk, hogy akár jónak, akár rossznak ítéljük a döntéseit (anélkül persze, hogy értenénk az alkotmányjoghoz), de mégiscsak ő az alkotmánybíróság, senki más nem hozhatta volna meg azt a döntést, amit ő hozott.

Azért ez fontos legitimációs forrás ám. A demokráciát többek között azon választói és politikusi belátás működteti, miszerint eltűrjük, hogy a másik akarata most jobban érvényesül, mert bízunk abban, hogy majd legközelebb a mienk fog. Így mindig értelmet és célt látunk a választásokban, a politikai szereplőkben pedig ott a bizonytalanság a folytatást illetően, ami teljesítményre késztet és kényszerít. Vagyis mindig ott van a javulás és a javítás ígérete, ami miatt megéri fenntartani ezt a politikai rendszert.

Ez már a hatodik kormányzati ciklus, volt bőven megélni és megszokni a dolgok rendjét. Mellesleg egyetlen kormánytöbbség sem ügyködött annyira politikai szervvé változtatni az Ab-t, mint éppen a jelenlegi: megvágták a jogkörét és volt politikusokat küldtek a testületbe. Ezt Kövér és G. Fodor is nagyon jól tudja - mi több, talán pártolja is - , úgyhogy bírálatuk már súlyos cinizmusra és elvtelenségre is vall.

Egyébként mehetnének a dolgok úgy is, hogy a politika nyíltan vállalja az Ab befolyásolásának szerepét. Az Egyesült Államokban nagyjából a mi Ab-nknek megfelelő legfelső bíróságba az elnök jelölhet tagokat. Talán Bush idején esett meg, hogy az elnökválasztás előtt megüresedett két hely a bíróságban, és a kampány részévé lett, hogy az elnökjelöltek kiket, milyen felfogású bírókat neveznek meg. A szavazók 60%-a nyilatkozott úgy, hogy az elnökválasztáson leadandó szavazatát befolyásolják a bírónevek! A gyakorlat pedig azt is mutatta, hogy a kinevezett bírók nem egy esetben elhagyták korábbi politikai szimpátiájukat, és új szerepüknek megfelelően dolgoztak.

Visszatérve mihozzánk: néha nem az ízlésünknek megfelelő külső döntés születik, de azért nem kellene a meglepetéstől kapkodva vagdalkozni. Úgy tűnik egyesek köpni-nyelni nem tudnak ilyenkor, pedig a köpés vagy nyelés alapkérdés, amire idejekorán számítani, aztán készülni is lehet.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus