Már régen elmélkedtünk itt a politológusok szerepéről, mondjuk nem mintha azóta változott volna valami érdemlegesen. Ha csak annyi nem, hogy mintha a politikai közösségnek egyre kevésbé lenne igénye a politológusi szóra, vagy legalábbis arra, amit korábban kapott.

A múltkori oktatási reformos poszt hozzászólásai között volt egy, mely szerint egy politológus Pol Pot reformjait is kiugró sikernek tartaná. Ez azért volt furcsa megjegyzés, mert ez a blog pont azért jött létre, hogy a politológus szélsőséges értékmentessége helyett valami mást mutasson. Az említett poszt egy politikai teljesítményt emelt ki, azt, hogy a politikának dolga amúgy változtatni is a társadalmi alrendszereken, akár saját népszerűségének kockára tételével is. Merthogy sokan mások politikai (plusz kormányzati) teljesítménynek csak a hatalom megszerzését és megtartását tekintik. Ebből próbáltunk itt kilépni. Támpontként gondoljunk csak a rezsicsökkentés mögött álló teljesítményre, és érteni fogjuk a különbséget. 

Aki politikáról alkot véleményt, rögtön kiteszi magát mások automatikus elhelyezési kényszerének. A politológusok többsége ezt nem akarja, szeretne független maradni, minimálisan abban az értelemben, hogy állásfoglalásai mögött több áll a tudományos felkészültségből, mint a valamely oldal iránti hűségből. Ez még az elfogultabbnak tartott politológusokra is igaz, és ezért is érdemes őket mindig meghallgatni.

Aztán a beskatulyázási kísérletekre adott egyik lehetséges válasz a pártoktól és a politikai oldalaktól való elhatárolódás. Ezen belül pedig az a módszer, hogy az elemző a rendszeren belül csak a folyamatokat figyeli, magát a rendszerelemeket nagyjából adottnak és nem minősíthetőnek veszi. Ezáltal úgy tágul ki a vizsgált terület, hogy mintegy kitakarja a politikai oldalakat is a képből. Azonban pont így kitakaródik a rendszerelemek igazi lényege és értelme is, elmosódnak a kontúrok, tág értelmezést nyernek a fogalmak, bármibe bármi belefér.

A másik megoldás az elhatárolódásra valamiféle ingázás, kilengés erre majd arra. Ezt a sajtó példájával fogom illusztrálni. Képzeljük el azt - a valóságban hálistennek sohasem létező - esetet, hogy egy kormányzat működése olyan híreket szállít hosszabb távon, amely mindkét politikai oldal világképéhez passzol. Egy kormánypárti lap tisztán lehozza a jó híreket, azt gondolhatja magáról és sugallhatja is, hogy végig igaza volt, az ellenzéki lap pedig próbálja úgy lehozni a híreket, hogy a negatívumokat emeli ki, ha szükséges, a kákán is csomót keres. (A sok jó hír előtt fordított szereposztás volt.) De mit tehet a lap, amely független akar maradni? Hiszen neki épp az igazságot kellene leírnia, a pártfüggetlen igazságot, csakhogy azt most épp a kormánypárti lapok lefoglalták, míg az ellenzéki lapok megoldásánál az ő olvasóik észrevennék a kilógó lólábat. Nem marad más, mint ingázni jobbra-balra, egyszer kormánypártinak, egyszer ellenzékinek tűnni a hírtálalásban, vagy az éppen valahogy közölt híreket egy ellentétes véleményoldallal helyrebillenteni, esetleg elkomolytalankodni az egészet. Ugyan a helyzet ideáltipikus, az emberek értékelései mögött ott áll az ilyen politikaszemlélet, tehát a független sajtó illeszkedése követi a leírt mintát, akárhogyan is cselekszik a kormányzat. Hát így fog jobbra-balra osztogatni a függetlenségre hajtó politikai elemző is.

Úgy érzem, az ide-oda billegés és a totális öncenzúrára hajtás egyszerűen felesleges, mert a minősítéseket akkor sem lehet elkerülni. Sőt, akkor sem, ha az elmélkedés mentes minden értékválasztástól. Ha például most bármelyikőnk írna egy tárgyilagos elemzést a magyar parlament szerepváltozásáról, egyaránt bele lehet magyarázni, hogy a kormánytöbbség nyomulásait méltatja, vagy hogy a korábbi évek parlamenti kultúráját siratja.

Itt e blogon erre az a válasz és egyben az elmúlt évek kiindulópontja, hogy a politikai rendszer jellegéből adódó értékeket igen is fel lehet vállalni. Tudtommal kevés magyar politikai szereplő hirdette, hogy a demokrácia, a jogállam, a magasabb részvétel, a politikai kultúra fejlesztése ellen kell tenni. Most tényleg komolyan gondolja bárki, hogy akár itt, akár más politológiai blogon a szerzőknek nemet kell válaszolniuk arra a kérdésre, hogy szívesen gondolkodnak demokráciában és jogállamban, csak azért, mert politikatudományt tanultak, és ilyen értékvállalásokkal még megégetik magukat?

Nem is ezen megy a vita persze, hanem a tartalmi kérdéseken, és ebben gyakran csúsztatnak maguk a politológusok is. A demokrácia ugyanis nagyon tág fogalom, ezért teszem azt akár ellenzéki képviselők parlamenti tevékenységének ellehetetlenítése, vagy akár letartóztatásuk, népszavazások elszabotálása trükközésekkel, ellenzéki tüntetések szétveretése stb. sok kombinációban és nagy dózisban is belefér a demokráciába. Ezért aztán a publicisták demokráciaféltő szövegeire mindig rányikkanhat a politológus, hogy ez feleslegesen riogat, az éppen aktuális nem szép kormányzati lépéstől (meg a korábbiaktól is) még bőven demokrácia van. És egyébként tényleg. A lelkiismeretes, de billegni épp nem akaró politológus persze azt is megjegyezheti, hogy a demokráciákat (meg a pártrendszereket, a politikai kultúrát stb.) osztályozni is lehet, és a skálán el is lehet mozdulni valamerre, és hogy az a valamerre jól érzékelhető életvitelbeli különbségeket is jelent.

A másik, ami ellen rendszeresen küzdeni kell: a kizárólagosság. Annyian és annyiféleképpen magyarázzák, hogy ezt vagy azt kizárólag így és úgy lehet szemlélni. Ritkábban magyarázzák meg, hogy miért is épp az igaz kizárólagosan, amit ők képviselnek. A politológus szerepét és dolgát éppen ilyen axiómaként állították be egyesek, amint a politika lényegét vagy a megfelelő politikai viselkedésekeket is. Egy nemrégi posztban kellett erről szólni, hogy már az értelmezési kiindulópont is választás eredménye, és sokszor kiindulópontok között folyik a vita. A kizárólagosság követelésének oka sokszor inkább a kényelem, mint a tudományos igényesség: a jól berendezett helyen változtatás nélkül el lehet lébecolni.

Ott tartunk tehát, hogy a politológus szerepe többféle lehet, és mindenképp egy választás végeredménye. A választott fő szerepkategória sem homogén, pl. elemzői vagy politikatudósi szerep is többféle van. Az értékvállalásról pedig azt mondtuk, hogy addig fenntartások nélkül el lehet menni, ameddig rendszerből származó általános és közös értékekről van szó. De fenntartásokkal megengedhetjük, hogy a politológus egyéb szilárd értékrendszerek felé is elfogult legyen. Talán többen vagyunk úgy, hogy ugyanarról a dologról szívesen meghallgatunk egy baloldalinak, egy jobboldalinak és egy liberálisnak tekintett elemzőt is.

Nem árt, ha a politológus használja az intuícióját, és ha ezt akár ki is fejezi. A politológusoktól tudományos óvatosságot vár az emberek egyik fele, és jóslást valamint megoldási javaslatot a másik fele. A kettő elvileg üti egymást, csak akkor nem, ha a tudományos óvatosság helyett tudományos pontosságot várunk el. Úgy általában a véleményalkotás és -kifejezés bátorságára lenne szükség a politológus, és a nagyobb nyitottságra az emberek oldaláról, akkor nem úgy lennénk vele, hogy már előre tudjuk a politológus szövegét. Nagyon sajnálatos, hogy alig vannak nálunk olyan civil politikai műhelyek, a meglévők pedig egyre láthatatlanabbak, amelyek nyilvános állásfoglalásokkal és konkrét megoldási javaslatokkal szolgálnák a polgárokat és a politikusokat.

Végül a G. Fodor-jelenségről: Amit a kritikusai támadnak, hogy GFG “politikai gondolkodónak” titulálja magát elemző helyett, valójában nem rossz és elítélendő dolog, legyenek ilyen szerepek is. Ha ezt elfogadjuk, az is elfogadhatóbb, ahogyan ír. Ez azonban nem férhetne össze állami pénzzel, pláne pofapénzzel, jutalmazással. Ha ilyet kapsz, vonulj a tudomány elefántcsonttornyába, és szolgálj valami mást is a pénzosztón túl, de semmiképp se írjál rajongói blogot. Ennyi, amit erről finoman szólni lehet.

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus