Kezdenek már jönni az olyan írások, amelyek azt magyarázzák, mire jó az ember választásokon leadott szavazata, hogyan tervezzünk vele, mit idézzen elő. Ezen fejtegetések gyakran tartalmazzák azt a momentumot, hogy az emberek hajlamosak egy politika ellen szavazni ahelyett, hogy egy alternatíva mellett választanának. Sőt, a fejtegetők hajlamosak előbbi viselkedés elítélésére, és utóbbi javaslására. Ez úgy egészében lesz az egyik felfogás, amin most megpróbálunk túllépni.

Ahogyan egyesek előre, úgy mások utólag tudják nagyon, mit is jelentettek a szavazatok. A politikusok és az elemzők imádják magyarázni, hogy mire hatalmazták fel a választók szavazatukkal valamely politikai erőt. Ezen egy picit nehezebb túllépni, de értelmezési tartományán szűkíteni nagyon is kell.

Hántsuk le egy kicsit ezt a sok sallangot és ballasztot a szavazatokról!

Először is a leadott szavazatot a választó nem címkézheti, hogy tulajdonképp minek is szánja. Csak névre vagy pártra ikszelhet, arra nem, hogy őt vagy azt vezető kormánypártnak, koalíciós partnernek, erős vagy gyenge ellenzéki pártnak szánja. Ezt nem az ő szavazata dönti el, hanem az összes szavazat valamilyen relációval történő mandátummá alakítása. A végeredmény tehát nem is csupán a többi szavazattól, hanem az egész rendszertől függ.

Nem Anthony Downs téziséről, a szavazási paradoxonról van szó, mely szerint az egyén szavazatra áldozott energiája nem éri meg, mivel azon az egyen nem dől el semmi. Annyit viszont indokol ez, hogy miért keresünk magyarázatot a szavazók csak racionalitással nem magyarázható aktivitására. Most inkább a szavazat jelentéséről, és kevésbé az értékéről szólunk.

A szavazók tehát nem szánhatnak pártot kormányra vagy ellenzékre. Egy kis párt szavazója is kormányra szánhatná választottját, de az akár be sem jut a parlamentbe, vagy bejut, és belép egy ellenzéki szövetségbe, és igazi ellenzéki erő lesz belőle, vagy nem lép be, sőt, időnként támogatja a kormánypártokat, amint lehet egy nagy kormánypárt kis koalíciós partnere is (akár másokkal együtt), a választási győzelem csak egy lenne a sok esetből. Arról már nem is szólva, hogy sok egyéb alesettel színesedik a kép, akármilyen kisebbségnek és többségnek mértéke is van (a többi szereplőhöz való viszonyrendszerrel együtt), mindennek meg rengeteg következménye.

Minél fragmentáltabb a pártrendszer, annál inkább a választások után dől el a pártok sorsa. Hogy azonosítható be bármelyik szavazat jelentése, ha például egyszerre 8-10 párt jut a parlamentbe, de még nagyból is mondjuk három hasonló eredményű van? Gondoljunk bele, ha a szavazást a következő kormányzat kiválasztásával azonosítjuk, akkor a szavazatokból sokkal több nem felel meg “eredeti” céljának. Kétpártrendszerben esetleg, de tisztán többségi szisztéma mellett megint csak sok a “félrement” szavazat. (Nem mellesleg egy pártrendszer kialakulása is jó részben a választási szisztémába kódolt képleteknek köszönhető.)

Ugyanilyen képtelen eredményekre vezet, ha a társadalmi csoportok képviseletét fetisizáljuk. Merthogy egyelőre nem része a rendszernek, hogy lenne dedikált képviselője mondjuk a fiataloknak, a mérnököknek, a falusiaknak és a férfiaknak. Ergo egy fiatal falusi mérnök nem tud passzentosan képviseletet biztosítani magának a társadalmi pozíciói alapján . Azért valahogyan megteremtődik ez a képviselet, csak nem egy az egyben, ahogyan a jelentést is szeretnénk adni a szavazatoknak, hanem milliónyi áttételen keresztül. Még a területi képviseletre van próbálkozás, de az sem maradéktalan: Nehéz megmondani, hogy jó lesz-e nekem a megválasztott kispárti helyi képviselőm, ha a parlamentben nem lesz pártjának frakciója, jó lesz-e a nagypárti képviselőm, ha ellenzékbe kerül (bűnös város, nincs állami pénz fejlesztésre!), vagy kormánypárti képviselőm nem fog-e kényelmesen vagy kényszeredetten elbújni a kormánytöbbségben.

Ha már muszáj jelentést keresni, akkor a szavazatot - legfeljebb - egy olyan kérdésre adott valamilyen válasznak vehetjük, amit a politikusok népszerűségének mérésénél használnak: “Szívesen látná-e Ön fontos politikai szerepben X képviselőt és/vagy Y pártot?” A szívesebben látott politikai erők pedig majd megmondják, mi lesz, a döntéseik megokolásához a szavazatok jelentését kitalálják, aztán kitálalják.

Térjünk át arra, hogy a jelentésadás kaotikussága ellenére mondott-e véleményt valamiről a szavazó. Először is magáról mondott, hiszen energiát fordított saját politikai akaratképzésre. Másodikként már áttételesebben a politikai rendszerről, hiszen annak egyik alkotóelemévé vált, és ami a legfontosabb: szavazatával legitimálta a politikai rendszer alapját, a demokrácia népszavazásos és képviseleti voltát. Ezen belül többet nehezen mondhatunk, hiszen a politikai rendszer lényeges elemének vehetjük a köztársasági elnök megválasztásának módját, mégsem valószínű, hogy a parlamenti választásokon szavazók egyúttal e rendszerelemet is egyöntetűen támogatnák. Harmadikként pedig valóban kiválasztott valakiket és valamiket (a kínálatból persze, ami csak félig múlt őrajta...). Hogy miért nincs negyedik meg ötödik (pl. miniszterelnök személye, kormányprogram stb.), lásd feljebb.

E meglévő háromba mégis erősen kell kapaszkodni, mert fenntartja a rendszert, méghozzá a lenyűgöző tér-idő kontinuum révén. A szavazó és a szavazás elválaszthatatlan az időtől, mivel általában több év telik el szavazások között, minden szavazáshoz tartozik az emberi élet szempontjából jelentős múlt és jövő is, a szavazó fejében pedig múlt és jövőkép. Akkor gyorsan egy jó hír, a szavazói viselkedést egyes vizsgálatok szerint a jövőkép erősen mozgatja, ez biztosan tetszik azoknak, akik alternatívaválasztásként értelmezik szavazatukat, sőt, terveznek is vele.

Itt azonban szkeptikusabbak vagyunk: a szavazgatások láncolatában igazából csak egy szól úgy istenigazából a jövőről, a legelső. Az összes többit nehezen lehetne úgy elképzelni, hogy a szavazást megelőző évek élményei ne számítanának, a jövőképek is erre válaszul határozódnak meg. Amint a demokratikus kormányzásnak is lényeges eleme, hogy időnként átrendeződnek a viszonyok, számol ezzel minden politikus és választó. A lényeg az, hogy egy folyamat, a kormányzati ciklus véget érése a legbiztosabb, hiszen annak módja (az ideje csak félig) előre szabott és szabályozott, így a folyamatról lehetnek biztosabb információink, a múltról. Furcsa gondolkodás olyan jelentést adni egy szavazatnak, ami nem szól a múltról, s benne a regnáló kormányzatról. A kormánypárt sem fog másképp gondolkodni: számára az újraválasztás egyértelműen a kormányzás egészéről kialakult jó véleményt, az elmúlt évek valamennyi eredményének és eszközének helyben hagyását fogja jelenteni. Nem árt, ha a választó ezzel számol, épp a jövőképének realitása miatt.

A múlthoz kapcsolódik a előbb megpendített kínálat is, főként a politikai szereplőké, pártoké és politikusoké. A jövő alternatívája csak az a kínálat lehet, amit a múlt állított elő. A jelen nagyon is köszönhető a korábbi választásoknak: jó választási szereplés >>> nagy pénz >>> pozíciók, szervezetépítés és felépített kommunikáció >>> nagy pénz >>> jó választási szereplés >>> nagy pénz, és így tovább körbe-körbe, ami a pártok kartellesedésének egyik alapja.

Ennek megfelelően a választás népszavazás-jellege (vagyishogy a szavazókat leginkább a kormány maradása vagy távozása mozgatja) kiküszöszöbölhetetlen. A választói viselkedések értékelésében még ott lehet, bár inkább csak hangsúlyként, értelmezésként, magyarázatként. A választás végeredményével azonban nem lesz igazi az összefüggés, azt csak spekulációval teremthetjük meg.

Higgyünk tehát Dahlnak és Sartorinak, hogy a választók hajlamosak többet várni a demokratikus választásoktól, mint az nyújtani képes. Nem azt mondom, hogy hagyjuk a szavazatok jelentésének keresését a csudába, inkább azt, hogy tudatosuljon, az csak jelentés, ami ugyanúgy nem egyelemű és egyértelmű, mint a szavak jelentése.
(Folytatjuk.)

Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus