Azt gondolnánk, ha van ügy, ami tényleg “van”, az a trafikmutyi. Pedig a trafikmutyi inkább azt bizonyítja, hogy itt valami nincs. Legfőképpen egységes kapitalizmusszemlélet nincs, csak mindig a másoké.
A Continental dohánycég elnöke azt magyarázta, hogy az ő aktivizmusuk feddhetetlen, a Philip Morris meg szemét, mert a dohánykoncesszió körüli felhajtás a trafikosokkal eddig is polcpénzező dohánymulti érdeke. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy tényleg, ugyan már mit tettek az érintett szereplők, hogy a trafikmutyi ne eshessen meg? Alakíttottak-e a múltban érdekvédelmi szövetséget a trafikosok, van-e normális, az államnak nem lefekvő szervezete a kiskereskedőknek? Ha pedig a Philip Morris olyan erős, miért nem kente meg jól a magyar politikusokat, hogy az ő érdekei érvényesüljenek a trafikozásban?
Bezzeg a patikusok ezt jól tudják, amint egyszer írtam, ők valószínűsíthetően évek óta pénzelik a Fideszt, meg is van az eredménye. Sajnos a pártok már csak ilyenek, hogy oda és annyira pofátlankodnak, ahová és amennyire hagyják őket. Ismerős az, amikor az épp regnáló kormány meglenget valami törvényi változtatást, ami vállalatok érdekeit sérti, aztán hipp-hopp elfelejtődik - na mit gondolunk, miért? Jöhet az ellenvetés: de akkor hogyan lehetséges a pénzzel alaposan kitömött vállalatok testén át is keresztülvinni olyan sarcolást, mint a különadók meg a rezsicsökkentés? Egy magyarázat: ezek a szereplők valószínűleg ellenálltak, vagy azt gondolták róluk, hogy ellen fognak állni (mondjuk nem fizettek már előre), úgyhogy kaptak egy kis erődemonstrációt. Ezt az első békát le kellett nyelniük, és most azért fizethetnek korrupciós járulékot, hogy ne legyen nekik rosszabb. Nem lepődnék meg, ha tényleg így történne.
Komoly politika nincs pénz nélkül, ahogy kultúra és technika sincs. Pénzt azonban csak a gazdaság tud termelni. Normális esetben a gazdsági rendszer sokkal erősebb a politikainál, ekkora egyenlőtlenség mellett ad absurdum még törvényes és tisztességes kapcsolat is kialakulhat a kettő között, amolyan komplementer jelleggel. Ilyenek például: a lobbitevékenység, a gazdasági szereplők rendezvényein politikusok jelenlétével emelni az esemény nimbuszát, és viszont, a stratégiai partnerség, a jó ügyek (szegények, betegek, gyermekek stb. megsegítése) közös támogatása, vagy utóbbinak egy olyan változata, ahol a politikai kultúra fejlesztése kap pénzt.
E legutolsóra láttunk példát mostanában: több komoly vállalat dotálta Bajnai Haza és Haladás Alapítványát. Rögtön jegyezzük meg, hogy a vállalatok elemző cégeket foglalkoztatnak, mert a gazdasági, társadalmi, politikai helyzet alakulását szeretnék ismerni döntéseik előtt, vagyis pénzt fektetnek egy kiszámítható jövőbe. A politikai alternatívák pénzelése jó üzlet, a későbbi jóindulat reményében is, meg versenyszerű környezet, a pezsgő közélet gazdasági hatásai miatt is.
Ahol kellő számú és erejű versengő vállalat létezik, ott a szabadversenyes kapitalizmus lehet a legüdvözítőbb jövőkép e vállalatok számára. Azt kellene felismerni, hogy nálunk magába a kapitalizmusba is be kell fektetniük az érdekelteknek! Ha a nép hajlamos az államot - meg a kézivezérlést - támogatni a verseny ellenében, akkor megéri pénzt feccölni a szemléletfejlesztésbe, az “emberarcú kapitalizmus” ideájába, akár olyan eszközökkel, amit az imént már felsoroltam. Megtették-e, vagy sem, nem tudom, de eleget biztos nem tettek.
Sokan tévednek, amikor a rossz politika láttán úgy vádaskodnak, hogy “a politika csak a pénzről szól”. Nem így van, a politika az üzletről szól, választó és politikai szervezet egy piacon vállalkozik, versenyez, együttműködésről tárgyal, alkut köt, hitelez, befektet és hasznot remél. A pénz csak az egyik fizetőeszköz a sok más mellett, és a haszon sem csak pénzben mérhető, különösen e posztmateriális korszakban.
A pénzt arra kell használni, amire az jó, és a magánszektor általi politikapénzelés elég jó. Végül is szinte minden új pártfinanszírozást követelő vélemény alapja, hogy a támogatóik tartsák el a pártokat. Ezek pedig magánszemélyek és magánvállalkozások. Jön a kényelmetlenebb rész, hogy a támogatást persze meg is kell hálálni a kormányzati pozícióból. Na jó, de akkor csupán oligarchiák cserélődése lesz minden választás? Ez a gyakran felvetett provokatív kérdés ugyanilyen választ kíván:
Az lesz, de a “cserélődés” léte enyhít a dolgon: ha ugyanis vannak egymást váltó politikai oldalak, és támogatott vállalataik megerősödnek, akkor azok már egymást szorítják, méghozzá gazdasági és piaci alapon. Közben közösen szorítják vissza a politikát oda, ahová való, és az oligarchiák sem ugyanolyanok lesznek, ahogy ma ismerjük őket, a fentebb felsorolt együttműködési formák is teret vesznek el előlük. Ma ugyanis nem az a nagyobb baj, hogy a politika pénzeli a kegyelt vállalatait, hanem hogy azok egyenesen belőle jönnek, és így uralhatja őket, ettől mind a vállalatok, mind a politika szépen kicsúszik a verseny alól. Ahogyan a pártok már korábban kicsúsztak alóla az erős civil szféra hiányában.
Emlékszünk még az első Fidesz-ciklusra, amikor Orbán maga mondta, hogy el lehet dobni a régi telefonnoteszeket? Megannyi írás taglalta, hogy az új nagy párt “ellen-MSZP”-t épít, egy politikai és gazdasági konglomerátumot, egy minden szektorra kiterjedő hálózatot. Ezt a szavazók alapvetően nem utasították el! És bizony, a terjeszkedés ellenére a másik oldalnak is megmaradt ez-az. Ó, boldog békeidők...! Konglomerátummal csak konglomerátum versenyezhetett. Nyilván nem volt ez szép, de a szorítás kell a politikának. Ma pedig kétségbeesetten tehetjük fel a kérdést: tényleg ennyire nyamvadék az ország gazdasága, hogy még le se tudja rendesen fizetni a politikát, helyette simán belemegy, hogy a politika cicája vagy egyenesen rimája legyen?
A nagy versenyfutás kifulladása sem ma kezdődött: 2002 óta beszél Orbán az állami tulajdon erősítéséről! “Beszélt”, igen, és ettől nem tartott a vállakozói oldal, inkább Gyurcsányék gyengülése láttán jókora nyüzsgés indult meg, felsejlett egy stabilabb Magyarország gazdasági prosperitásának reménye. A vállalkozók valóban jól érezték, hogy a duma ellenére Orbán és a Fidesz a háttérben, a szavak mögött, a színfalak mögött, a homlok mögött, úgy istenigazából, eredendően és természetesen, amennyire csak lehetséges, Bajkál-tavi mélységben kapitalista. A legkapitalistább a magyar pártok között. Csak azzal nem számolt a reménykedő vállalati szféra, hogy a csúcspárt kapitalizmusa mögött semmi értékválasztás és értékvállalás nincs, és nem úgy, mint általában az érdekvezérelt politika mögött nincs, mert horrible dictu még az érdekvezéreltség is értékválasztás, hanem abszolút nincs, csak a teljes semmi, meg annak az ága szívem nélkül, a nagy Nincsen, a Nihil, az űr lélektől lélekig.
A gazdaság elsősorban kiszámíthatóságot szeretne, hisz abban erősödik, és nem finnyás, elműködget demokráciában is, diktatúrában is. Ezért még vádolni is értelmetlen Orbánékat azzal, hogy bármelyikek is akarnának lenni e kettő közül.
Ha egyetértesz vagy vitatkoznál, lájkold és kövesd a Politológusblogot!
Follow @Politologus
Az utolsó 100 komment: