Pártot alapítanának a cigányvajdák, és képviselőket juttatnának az országgyűlésbe - erről tudósított egy Index-videó a néhány napja tartott országos vajdatalálkozóról. A cigányság politikai képviseletében ez újdonságnak hangzik. De újdonság sajnos az is, hogy egyáltalán valami politikai mozgolódás látszik. Az eddig állóvizet és a téma hanyagolását jól jelzi, hogy a Politikatudományi Szemlében az elmúlt tíz évben nem jelent meg cikk a cigányság politikai szerepéről, legfeljebb a másik oldalról, a szélsőségesek erősödéséről.

A nyári hírek java eddig: oligarchiák, patikalobbi, dinnyekartell, gazdasági nacionalizmus. Megy a szokásos játék, mert a pénz ugyan áramlik mindenfajta politikába, de nekünk nagyvállalkozóink vannak, nektek tolvajaitok, a mieink csak lobbiznak, a tieitek loppiznak.

Hitetlen kutya vagyok, senki nem tud meggyőzni arról, hogy a patikusok nem tejelnek évtizede a Fidesznek. A patikaprivatizációval egy privilégiumot teremtettek, és a patikák óriási árbevétellel dolgozhattak, verseny alig lehetett, a világ leglassabban mozgó embereit a magyar patikák pultjai mögött találhatjuk. Szerintem létezik egy tévhit, mely szerint csak a változtatás hoz lobbi- vagy korrupciós pénzt a gazdaságból a politikába. Pedig, a status quo fenntartása, a privilégiumok őrzése ugyanúgy gazdasági érdeke valakiknek. Ennek gyakori megnyilvánulása, amikor a sikeres vállalkozó a választások előtt odasétál az újrázásra készülő politikushoz egy borítékkal és különösebb kérés nélkül, úgyis tudják mindketten: közös érdekük, maradjon minden a régiben.

Az LMP Közgéphez láncolós akciója annyiban biztos jól sült el, hogy indulatot váltott ki Kövér Lászlóból. Bennem egy metaforát élesztett fel: a Fidesz hozzá van láncolva Simicskához. Azt persze nehéz lenne kitalálni, hogy mi is ez a lánc: egy ékes nyaklánc ugyanolyan és szépen illeszkedő láncszemekkel, vagy házasság, esetleg ház és házőrző kutya közötti kapocs, netalántán rabság.

Az előző írás a Wikileaks alapítójáról szólt, most a kiszélesedő információtömeg és a demokrácia ütközőpontjáról lesz szó.

Első kérdés, hogy amikor a kiszivárogtatás "az igazság" kiderítésének jelszavával lép fel, valóban azt szolgálja-e? A Wikileaks nagy durranása, a Collateral Murder videó bemutatja az amerikai hadsereg egyik túlkapását, amelyet nem követett felelősségre vonás.

De nagy kérdés, hogy több ezer éves történelmi tapasztalat mellett ugyan ki mondja meg a tutit abban, hogy milyen a "normális" vagy "erkölcsös" háború, mi fér bele, és mi nem? Maradjunk abban, hogy a háborúk valódi mozgatóiról és valódi történéseiről alig tudunk valamit, mert egyikben sem voltunk benne. Csak elmesélek egy sztorit a Charlie Wilson háborúja című könyvből: A nagy afgán vezér megállapodik ellenfelével, egy másik vezérrel egy találkozóban, és biztosítékul a Koránra tett esküt kér, hogy nem támadják meg őket, amikor tárgyalni mennek. Az ellenfél meg is esküszik a Koránra, majd a tárgyalni érkező vezért kíséretével együtt lekaszaboltatja, s ezt válaszolja az esküszegés vádjára: a Korán nem tiltja a hazugságot. Szent háború, igaz?

Szinte naponta jön valami hír arról, hogy Julian Assange kap-e menedékjogot Ecuadorban (a legutolsó), de már két éve a Wikileaks és alapítója rendszeres témája a híreknek. Ha az ember beüti az internetes keresőbe a „kiszivárogtatás” szót, a találatok jó része a Wikileaks nevű jelenségre mutat, és ha a Wikileakset említjük , akkor a kiszivárogtatás egy új, korábban soha nem látott minőségére és mennyiségére gondolunk. Szinte biztosan a Wikileaks-ügy volt 2010 világpolitikájának legjelentősebb eseménye, háttérbe szorultak miatta olyan ügyek, mint az energiafüggőség, Kína pozícióinak erősödése, újabb atomhatalmak születése vagy a két Korea konfliktusa.

Tegnapelőtt a nemzeti konzultációt (NK) próbáltuk definiálni. A hozzászólásokból az derül ki, hogy az NK könnyen leértékelhető, talán kormányközpontúsága miatt. Amikor ilyen definíciók születtek rá a kommentelőktől, hogy “parasztvakítás”, “kampányfogás”, “direkt marketing”, akkor maradtunk a kormánykommunikáció területén, az “alibizés”, a “pótcselekvés” már szigorúbb megítélés, hiszen ebben az értelmezésben a kormány nem valamiért, hanem a semmi helyett használja. A tematizáció, a figyelemelterelés és a polgárok megszólítása egyébként nem bűn egy kormány részéről, de az NK-t népszavazásszerű, közhatalmi intézménynek beállítani vagy azok helyett alkalmazni sokkal inkább az.

Elsősorban hitelességi probléma van az NK-val. Olyan kormányzat kéri ki most valamiféle közvetlen formában véleményünket, amelyik a közvetlen demokrácia lehetőségeit erősen szűkítette:

Orbán Viktor levelet küldött többségünknek egy újabb nemzeti konzultációról, tévéhirdetésben pedig azt állítja, hogy az alkotmányozás is konzultatív módon történt. Nyilvánvaló, hogy nem a nemzet konzultál itt egymással, hanem a kormányzat a lakossággal, amiből a végén is csak a kormány hozhat ki valamit, ezt amúgy a miniszterelnök is megerősíti. E konzultáció kormányzati intézkedés, ennek megfelelően kell megítélni.

Mivel már többedik alkalommal látjuk, és esély van továbbiakra is, ideje meghatározni, mi is a nemzeti konzultáció (röviden: NK). Az állampolgároktól vár közpolitikai kérdésekre választ, s ennyiben a népszavazáshoz hasonló, vagyis a közvetlen demokrácia egyik megnyilvánulási formájának vehetnénk.Több érv is létezik arra, hogy miért nem az:

“Nyomot hagyni” - írta Török Gábor Orbán és köre egyik fő politikai és személyes céljáról, hogy megérthessük, miért nem elégszik meg a regnáló miniszterelnök csak egy “sima” kormányzással. Kétségtelen, a név megörökítésének szándékát számos momentum bizonyítja, lásd például azt, hogy a fideszes képviselők majdnem alaptörvénybe vésték saját névsorukat. 1998 és 2002 között megajándékozták a nemzetet a Milleniumi Olvasókönyvvel, most pedig itt az érettségizőknek szánt Alaptörvény-díszkiadás, amely így kezdődik közvetlenül Mátyás trónkárpitja után elhelyezve:

“Készült Schmitt Pál államfő védnöksége alatt Orban Viktor miniszterelnök második kormányzása idején Kövér László házelnök megbízásából”

Mint ismeretes, a kormány munkájának félidei elemzésével egy időben jelentek meg a Fidesz visszaesését és az MSZP emelkedését rögzítő felmérések. A TÁRKI után a Medián is jelezte a trendet, bár két azonos súlyú oldal még biztosan nem adott.
Tegyük fel, hogy a mostani TÁRKI-eredmény rendszerszerű és viszonylag tartós. Az újdonság itt nem a kormánypárt iránti bizalom visszaesésében van, hanem hogy a bizonytalanok táborának további növekedése mellett az ellenzék, jelesül az MSZP viszont erősödni tudott. Vegyük ehhez gyorsan hozzá, hogy Mesterházy Attila népszerűsége nőtt, az éppenhogy a nagypolitikába visszaeső Áder János egyből a legnépszerűbb magyar politikus lett, akit Varga Mihály követ.

Ugye, hogy mekkora szükség van az alternatívákra!

"A görögök után legtöbben Magyarországot raknák ki a NATO-ból" - írta minap az Index egy külföldi szakértők közötti kutatás eredményéről tudósítva. De hogyan is lettünk "potyautasokká"? Előző írásunkban a magyar biztonságpolitika elmúlt tizenöt évét összegeztük, most a legfontosabb probléma, a krónikus alulfinanszírozottság kerül terítékre.

A honvédelmi kiadásokról többféle adatsor is fellelhető (könyvekben, cikkekben) egymásnak ellentmondó adatokkal, a lenti adatok 1999-ig ezekből a forrásokból, 2000-től a Wikipediáról származnak (a hiányokért bocsánat...):

"A görögök után legtöbben Magyarországot raknák ki a NATO-ból" - írta minap az Index egy külföldi szakértők közötti kutatás eredményéről tudósítva. Potyautas - ez a szitokszó, ami az ilyen szövetségek tagjai között az alulteljesítőknek jár, s nekünk ismerős lehet a Varsói Szerződés időszakából is. Hogyan jutottunk idáig, mit rontottunk el? Cikksorozatunkban nagy vonalakban áttekintjük a magyar honvédelmi, biztonsági és szövetségi politika elmúlt tizenöt évét.

Kezdjük a problémával: a honvédelem nálunk a politika mostohagyereke. Amit a múlt politikaalkotásából leginkább észlelhettünk: 1.) a koncepciók hiánya vagy rossz időzítése, 2.) a külső és a belső követelmények be nem tartása, 3.) a krónikus pénzhiány.

A Véleményvezér "Az ember, akinek csak a zemberek számítanak" című cikkében Orbán 2006-os plebejus fordulatának tulajdonítja a párttámogatások megvonásának ötletét, ezen felül a demokratikus legitimációt boncolgatja értelmesen, de szerintem feleslegesen.

Orbán valóban átesett egy plebejus fordulaton, de legújabb ötlete nem plebejus, hanem színtiszta, vegytiszta populizmus. Egy plebejus megszólalás még akár jó is lehet, mert a jóizlésünket és a jóérzésünket célozhatja, ám e legutóbbi csak az indulatokra hajt. Az enyémet ki is váltotta egyébként.

Emlékezhetünk, Orbán hitet tett amellett, hogy a népet meg kell kérdezni, erre szolgált a 2008-as népszavazás, a 2010-es választás, az alkotmányozási folyamat előtt kiküldött kérdőív (de ezek pontos minőségeit most ne firtassuk).
Emlékeztessük Orbánt arra, hogy a pártok dolga pontosan ez: megkérdezik a népet. Tudom-tudom, most jön az ellenvetés, hogy nem, dehogy, a magyar pártok csak saját pecsenyéjüket sütögetik, nem törődnek, nem kommunikálnak választóikkal. Ennél a helyzet bonyolultabb: 

Ángyán József nemrég terjedelmes interjút adott, amiben sok konkrétumot nem mondott, de szerintem eleget ahhoz, hogy kidurranjon egy lufi. A magyar sajtó ugyanis rámozdult a távozó államtitkár oligarchiázására, mert ezek létezése Orbánék új rendszerével - és felfogásával, gondolom, pláne - ugye ellentétes volna. Aztán szivárgott már, hogy csak a nagybirtokos mezőgazdasági vállalkozókra célzott, és ezt most meg is magyarázta részletesebben.

Őszintén szólva, én nem is hiszem, hogy többről volna szó. Ez az ember valóban nem arra szerződött, hogy nagyvállalkozóknak osszon pénzt, hanem inkább azoknak, akik őt kinevelték, a családi gazdálkodóknak. Nem új probléma ez, az első Orbán-kormány is úgy igyekezett beállítani a Széchenyi tervet, hogy az a kis és középvállalkozásokat segíti, de hát mint kiderült, jutott pénz bőven a multiknak is.
Azért persze nem mindegy, hogy a politika kinek mit mond és ígér.

Robert király halála ill. a Joffrey király származását firtató tényfeltáró cikkek után kialakult legitimációs válságban a pártok előrehozott választások kiírásában egyeztek meg.

A választás azért is sürgető, mert a birodalomban megindult belső, elsősorban északi-déli migráció azonnali hatalmi beavatkozást kíván. A napokban már volt is egy kisebb incidens: A Királyvár előtti paraszt-tüntetést a Városi Őrség kényszerítő eszközök alkalmazásával oszlatta fel. A pártok először szembesülnek az új választási rendszerrel, rövidebb, de intenzív kampány után egy a korábbinál többségibb szisztéma szerint méretődnek meg.

A kampány hamarosan finisébe érkezik, ahol látványos tömegrendezvények következnek, egyelőre ezek előkészítése folyik kisebb szeánszokon, a pártok korábbi és jelenlegi támogatói részvételével.

Az unionista Baratheonok kormánypárthoz képest szokatlanul viselkednek: belső pártharcok osztják meg őket, Joffrey király, Stannis "király" és Renly "király" külön kampányol. Úgy tűnik, e pártot is elérte az a mánia, hogy vezetőik már előre a megszerzendő címükön neveztetik magukat. Joffrey látványos, külsőségekben tobzódó kampányt visz, tanácsadói gyakran intik mérsékletre. Kampánya szellemileg és testileg is megosztó, politikája a régi beidegződéseket idézi. Erről is írta az ország legjobb politikai elemzője, hogy a hatalmon lévőknek "lejt a pálya", és a jövőben három lehetőség adott: a) maradnak ezek, b) jönnek az előzőek, c)már megint csak e kettő között dől el. Elmondása szerint egy éve még az a) tűnt valószínűbbnek, ma már a c) mellett szól több érv.

 A múltkor azt vizsgáltuk meg, honnan érkezhet a politikai innováció. Most azt vizsgáljuk, hogy nekünk szükségünk van-e rá.

A jelenlegi hatalom által erőltetett új politikai rendszerépítmény nyilván innováció. Na de kié is valójában? Lehet, hogy csak én maradtam le az új rendszert megalapozó tanulmányokról, akár monográfiákról, cikkekről, konferenciákról - nem viccből: a politológus vándorgyűlés témája lehetett volna, nemde? - , amelyek megalapozták azt, amit magunkévá kell tenni... A think-tank persze dolgozott, azért kérdem: a századvéges G. Fodor Gábor jókormányzásos munkái (de írjatok még tippeket!) ilyen vitatandó origók voltak, feküdtünk-keltünk velük, s a mai kritika jegyében ezekből kell idézni?

Amikor Sólyom László nem lehetett újra köztársasági elnök, hallottuk a miértre az ő válaszát, de nekem rögtön a régi 168órás szentencia jutott az eszembe: "X napja nem tudjuk... Önnek nem hiányzik a válasz?" A Fidesz régi módszere volt, hogy egyszerűen válasz nélkül hagy dolgokat, na de - a kutya úristenit! - nincs senki itt, akinek dolga lenne kisajtolni a válaszokat a hatalomból? Csak elsőre nem tűnik a válaszigény éppen itt fontosnak, pedig bizony az: ha ők csináltak Sólyomból elnököt, akkor vagy elégedettek voltak, és újráztatják, vagy elégedetlenség miatt cserélik le, és akkor valamelyiket megindokolják.
De folytatom: a nemrég kreált új politikai rendszer mely elemei jelentek meg korábban javaslatként, országgyűlési szinten például? (Tényleg kérdezem, hátha...)

Ugye Ön is azt veszi észre, hogy a politikai újítások, innovációk mintha abban merülnének ki nálunk, hogy már meg lehet lépni simán valami olyat, amit korábban elképzelni sem mertünk volna? Mi volt az utolsó olyan újdonság, amiben nem a hatékonyságelv, a nyomulás és a hatalmi arrogancia, hanem a konszenzus és az engedmény dominált?

Ennek is folyománya, hogy sokak szemében a politológus az az ember, aki megmagyarázza, hogy a megmagyarázhatatlan mennyire ésszerű.

A köztársasági elnöki poszt mintha tehertétellé vált volna a magyar politika számára, a jelenlegi hatalom már szabadul is tőle a maga módján. 

Ahogy a múltkor írtam, nem az volt a kérdés, hogy lemond-e Schmitt, hanem hogy mikor. Hát ez gyorsan ment. Bármily fura, a jobboldal felszabadultan örülhet, a baloldal foghatja a fejét.

Na de miért most, ily korán ment?

Az első ötletem, hogy a hétvégére készültek el a kormányzati megbízatású stábok a helyzet elemzésével, sőt meglehet, hogy egy közvéleménykutatás eredményeit mostanra sikerült kiértékelni.

A második, hogy Schmitt egy nap alatt megismerhette a helyzetet, amibe került (ezt kezelték is pénteken valahogy), de a kussra utasított párttársak és a jobboldali sajtó, vagyis a saját akól véleményét még nem. Csak a hétvégén derült ki számára, hogy már az otthon sem édes. Ide vehetjük azt is, hogy a frakció, a befolyásos polgármesterek, a véleményvezérek, a think tankek, az értelmiségi háttér stb. mind mozgolódtak, és megmutatták, hogy van befolyásuk.

 A Schmitt-ügy végre értelmes téma a magyar közéletben. Írnak róla sok mindent, írják, hogy úgysem fog magától távozni az elnök, meg hogy ez egy ilyen ország, vagy hogy a politikai következmény mindig több, mint a jogi. Mindenkinek igaza van.

Kertész Ákos menni készül, mert állítása szerint elüldözték. Képzelem, mi lehet a véleménye ominózus leveléről, biztos megfordult a fejében, hogy csak az a ...-t meg ne írta volna. Bennem is motoszkál valami hasonló jelen poszttal kapcsolatban, de motoszkálás nélkül sem írni, sem élni nem lehet.

Szóval amikor pár hónapja kirobbant a Kertész Ákos körüli botrány, nagyot csalódtam a magyar közállapotokban. Amikor pedig a Jobbik valamiféle feljelentést meg eljárást helyezett kilátásba az író ellen, gondoltam, ha tényleg eljárás indul, akkor komolyat és kockázatost kell lépni a szólás és véleményszabadság érdekében. Persze, ahogy azt nem lehetett várni, a mérsékelt sajtó is felült a hülye hisztériának, és teljes egyetértés mutatkozott Kertész elítélésében, már csak hogy meglegyen a nagy egyetértési minimum jobb- és baloldal között. 

Ez már nem az a közvélemény volt, amit korábban ismertünk.