A nagy alternatívakeresés részeként nemrég az LMP helyzetét tekintettük át, most a Jobbik következik.

A Jobbik genezisében a Fidesz és az MSZP egymást szokta vádolni, jellemző hozzáállás, hogy nélkülük bizony semmi nem történhet. Aztán ott a másik gyöngyszem, amit fideszéktől lehet hallani, hogy természetesen nem a radikális szavazók megszerzése miatt beszéltek néha jobbszélre, hanem csak a demokráciánk védelmében integrálták magukba ezeket az elemeket, nehogy azok kívülre kerülve még szélsőségesebbek legyenek. Micsoda önzetlenség, igaz?

Korábban mindig berzenkedtem a pártok támogatottságának generációs meghatározottságától, hogy majd az MSZP szavazói kihalnak, a Fideszéi még fiatalok, ellenérv lehetett, hogy Medgyessyre 2002-ben állítólag sok fiatal szavazott át a második fordulóra. Az viszont kétségtelen, hogy ez a Jobbiknál működni látszik. Jelen pillanatban a fiatalok kb. harmada jobbikos, és ebben nemcsak az internet segít, hanem az egész radikális jobboldal szerveződési mechanizmusa.

Itt most egy Jobbikról szóló cikknek kellene következnie, de majd hétfőn, addig egy felhívás.

Előtte kezdjük messzebbről: 2008-ban szavazott az ország arról, hogy ne legyen egyetemi tandíj, most meg mégis lesz korábbi ellenzőik révén. Az legalább üdvözlendő, hogy a Fidesz becsülettel kivárta a sikeres népszavazás hároméves kötőerejét.

Tagadhatják is akár, de Matolcsy személye és pozíciója a kormány különböző tárgyalásain téma mostanában. Nem mintha sokat számítana a gazdasági miniszter személye, de szimbolikus üzenete mindenképp van/lesz Matolcsy maradásának vagy távozásának.

A matolcsys cikksorozat első részében a miniszter által favorizált kínálati típusú gazdaságpolitikáról volt szó, ami nem is annyira unortodox, mint mondják sokan. Ezúttal alanyunk múltjába, a Széchenyi Terv időszakába révedünk, ehhez rendkívül szórakoztató és tanulságos (tényleg!) könyvét, az "Élő emlékeink - A Széchenyi Terv világa" címűt lapozgatjuk. (Az idézetek forrása: Matolcsy György: Élő emlékeink - A Széchenyi Terv világa, Bp, 2002, Válasz.)

A gazdaságfejlesztő program névadójáról persze szólni kell, úgyhogy e‎gy kis történelemmel melegítünk: 

"Máshol is volt forradalom Európában, máshol is vívtak harcot a szabadságért, pedig nem volt Széchenyijük."

A szerencsétlenek... Hasonlójuk sem volt?

Matolcsy gyakran fogalmaz képszerűen:

"Mindenki azt gondolta, ha az amerikai gazdaság tüsszent, akkor Európa megfázik. Európán belül azonban a szegényebb és európai exporttól függő közép-európai országok, köztük Magyarország tüdőgyulladást kap. Nem ez történt. Amerika fázott meg, Európa inkább csak tüsszentett és a magyar gazdaság csak a zsebkendőjét húzta elő, de el sem tüsszentette magát. A csehek (...) hasonlóan csak zsebkendőt húztak, de nem tüsszentettek. A lengyelek meghűltek, de nem a nemzetközi vírusos influenzát kapták el, hanem a hazait."

Bezzeg ma nekünk volt hazai gyártású védőoltásunk IMF-luenza ellen, egészen a mostani nagy járványig, amelyben Orbán és Fellegi európai közösségbe jár fertőződni, Matolcsyt meg karanténban őrzik.

Benne vagyunk az új évben és az új politikai rendszerben, életbe lépett mindaz, ami halva született.

Azt mondta Martin Schulz, az EP szocialista frakcióvezetője, hogy Orbán maga alá gyűri az államot. Szerintem ellenkezőleg: maga fölé.

Új rendszerünkkel az állam erősödik kegyetlenül, hatóságok a köztestületek helyett (egészségügyi felügyelet már nincs, meg KT, ORTT, több ombudsman stb.), büntetési szigor, államosítások. Egyszerúen kevesebb kormányon kívüli hatalmi szót fogunk hallani, mint azt megszokhattuk, az állam saját bírálóitól szabadul meg. Ezek a hangok idővel beérnének, és a kormány ellen dolgoznának, állami oldalról támasztanák alá az ellenzék kritikáit. Így esett legalább az elmúlt három ciklusban, mostantól mindenki elégedett lesz a kormányzattal. 

A fentiek és a választási szabályok együtt teszik nehezen leválthatóvá azt, aki épp hatalmon van, viszont ahogy többen írták is már, egy nagy politikai fordulat esetén éppen az új szabályok által lehet majd a Fideszt is karanténba zárni. Ha a kormány kibekkeli mostani válságos(?) helyzetét, nyugodtan bízhat a jobb folytatásban, kiderült már Lázár János szavaiból, amit feltételeztünk, hogy az egész folyamat elején tervezték a kemény első félidőt és rá következő enyhülést. Persze, nagy különbség a harcosabb szavazók számára, hogy a kormány magától vesz vissza, vagy mások törik le a szarvát, a békülékenységre hajlók számára viszont mindegy lesz.

 Dajcstomi ironizál legújabb mikroblogos csodájában, jól teszi egyébként, ez a kis szöveg remeke műfajának, mi meg hülyék, hogy a katarzison túl még rágódunk is rajta:

Gyors leszek és egyszerű: ennek a kormánynak mennie kell.

Nem kell aggódni, a Fidesz folytathatja, ha akarja, de valószínűleg már most elég kevesen vannak, akik szerint muszáj lenne ugyanúgy folytatniuk, mint eddig, erre akár egy népszavazást lehet építeni (ld. a cikk végén). Akik pedig még ott a Fidesz tájékán döntésképesek maradtak - képviselők, polgármesterek, tisztségviselők, anyagi támogatók - , gondolkozzanak egy picit azon, hogy csak Orbánnal érhetnek-e el sikereket, és egyedül ő garantálja-e politikusi jövőjüket. Jó a csillagállás a miniszterelnök-váltásra, Varga Mihály már második a népszerűségi versenyben, Navracsics Tibort meg ideje lenne visszahozni a fényre.

És mindezt most miért? Két okból:

Orbán és Matolcsy szerint a kormány gazdaságpolitikája egy hagyományos és nem-ortodox elemeket vegyítő mixtúra. A kezdeti viták után a főbb véleményformálók kivártak, hogy milyen eredményt hoz e kezelés, és a sokasodó negatív gazdasági mutató láttán indult meg a vita, hogy minek is lehet tartani, hogyan lehet minősíteni az aktuális gazdaságpolitikát.

Mellár Tamás, a neves konzervatív közgazdász szerint az Orbán-kormány kínálati típusú gazdaságpolitikát folytat, biztos igaza van, higgyünk neki. 
Ez a gazdaságpolitikai iskola abban különbözik a monetarista és a keynesiánus felfogástól, hogy a  kereslet helyett a kínálatot tekinti a kormányzati beavatkozás legfőbb terepének, és a makroökonómia kizárólagossága helyett a mikroökonómia felé is fordul, hiszen a vállalatok termelése, termelékenysége, termelési költségei, hatékonysága, munkaerő-gazdálkodása, és az ezen ügyekben hozott döntések is komoly szerephez jutnak.

Nincs kétségem, jelen kormányzati ciklusnak a legfontosabb kifejezése ez: alternatíva.
Az ellenzéki oldalon erre a minősítésre vágynak már nagyon, kormányzati oldalon pedig jót tenne a léte, legyen alternatívája a nemortodoxnak, Matolcsynak, Orbánnak.
Mindenesetre keresni nem árt.

A Nézőpont Intézet például a magyarok fejében létező alternatívákat kutatta, hogy vajon a nagyobb szabadság vagy a nagyobb jólét értékesebb-e számukra. Kiderült, hogy 45% nem vetné meg a tekintélyuralmat a jólét áraként, s mit ad isten, az ellenzéki pártok szavazói között többen hajlanak erre.

A Magyar Nemzet így vezeti be a kutatást ismertető cikket:  "Miközben az ellenzéki pártok nap mint nap azzal támadják az Orbán-kormányt, hogy az általa meghozott intézkedések a demokrácia felszámolására irányulnak, egy október elején készült közvélemény-kutatás adatai éppen azt mutatják, hogy az MSZP, a Jobbik, sőt még az LMP szimpatizánsai is jóval nagyobb arányban cserélnék fel a Fidesz híveinél a jelenlegi demokratikus berendezkedést egy gyors gazdasági fejlődést garantáló tekintélyuralmi rendszerre."
Próbálom értelmezni: eszerint az ellenzéki pártok ismerjék fel szavazóik akaratát, és tegyenek egy tekintélyuralmi rendszerért úgy, hogy ne támadják az Orbán-kormányt? Ejha.

A politika kevéssé sikeres alakulását látjuk napjainkban: az ellenzék bénasága iránt érzett fájdalmat csak mostanáig enyhítette, hogy a kormány azért akar valamit csinálni. Kevés jót tudnék felsorolni ezekből, de emlékezzünk arra is, hogy még a Fideszt korábban elutasító vagy legalábbis bennük nem bízó szavazók közül is sokan gondolták 2010-re, hogy ezek a hangos férfiak majd tudnak-mernek-tesznek kormányon is.

Nem kevesen - például a konzervatív liberálisok - abban is bíztak, hogy a Fidesz akcióközelben félreteszi a populista és plebejus lózungokat, meg a nyílt fenyegetőzést, és úriemberként viselkedve pragmatikus politikát csinál.

Hát bekövetkezett.

A szokásos péntek esti bóvlingozásra hívó sms ma rosszul mutat a telefonok kijelzőjén, és jobbra-balra dűlő bábukat sem akarunk látni. Különben is, az egész hét tele volt köddel meg ködösítéssel, javítani kell majd a hangulatunkon.

Hajlamosak lennénk maradéktalanul egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy a Fidesznek és kormányának már nincs lehetősége újbeszél fordulatokkal magyarázni az IMF-ügyet sem, hát még a mai bóvlit, de hadd kapjanak még egy esélyt. Láthatólag tanácsra szorulnak, miként is lehetne kommunikálni az ország leminősítését, élünk is az alkalommal:

Jelentse ki Orbán: "Nem engedjük a magyar embereket bóvliba sorolni! Nem hagyjuk, hogy a magyarok áldozatos munkáját bárki leminősítse! A kormány most is, mint annyiszor korábban, megvédi a magyar emberek becsületét."
Ugye ismerős ez a retorika, a médiatörvény európai parlamenti vitáját magyarázta így Orbán. Egyszer már bejött, nyugodtan elsütheti megint, az iránytartás majd növeli a hitelességét.

Eldőlt, hogy mi lesz a magyar oktatás közeljövője. Hosszabb távot azért nem lehet jósolni, mert már elég reform-hátraarcot láttunk két évtized alatt.

A politológusoktól sokan elvárják a jóslást, pedig a szürke kardigánt kockáztatják vele, kellemetlen dolog. 

 A demokrácia állapotáról szóló cikksorozat első részében az október 15-i "világforradalom" akció kapcsán elmélkedtünk a nyugati demokráciákban tapasztalható elégedetlenségi hullámról, és a lehetséges megoldásokról, második részében Manuel Castells gondolatait idéztük fel a médiademokráciáról és a botránypolitizálás okairól. Most a spanyol szociológusnak a demokrácia válságáról adott értékelésével folytatjuk.

Az információs társadalmat kutató Castells szerint a demokrácia szerte a világon válságba került. Gyorsan jegyezzük meg, hogy ez nem jelenti a demokrácia végét, hanem csak jelentős szerkezetváltást. A 2000-es évek elejétől készített, több fejlett országot érintő felmérések azt igazolják, hogy a polgárok politikai rendszerben való csalódottsága egyre növekszik.

Az Országgyűlés hamarosan elfogadja az új népszavazási törvényt, ami a referendum megtartásáról rendelkezik, a tartalmi kérdéseket az új alkotmány rendezi. A régihez hasonlóan rosszul.

Pedig itt lett volna az alkalom a valódi reformra, "az ország megújítására", hogy úgy mondjam. Ugyancsak népszavazástól hangos most a világsajtó, a görög példán látható, hogy miket lehet ezzel kavarni.

A magyar népszavazás törvényi változtatásairól majd úgyis beszámolnak mások részletesen, itt elég annyi, hogy az adminisztratív módosításokon túl a népszavazás funkciója is változhat valamelyest. Ez azonban eddig is meg-megtörtént a kezdeményezők technikái, az OVB és az Ab döntései következtében, a fő kérdés az, hogy ellensúly marad-e még. (Ehhez kiegészítéseket lentebb, a kommenteknél fűzünk.) A népszavazás politikai rendszerben betöltött helye viszont változatlan marad, sajnos.

A Mandineren Dobray tollából a millások tüntetésének felszólalóit bíráló írás jelent meg. Azzal egyébként nincs baj, hogy Dobray picit "helyére teszi" a tüntetőket, kétségtelen, hogy létük és akciójuk jelentőségét, "történelmi" jellegét többen értelmetlenül eltúlozzák és misztifikálják.
Két mondatát viszont nem lehet szó nélkül hagyni.

1.) "aki olyan kretén, hogy félni akar, azt én nem fogom lebeszélni"

A cikksorozat előző részében az október 15-i "világforradalom" akció kapcsán elmélkedtünk a nyugati demokráciákban tapasztalható elégedetlenségi hullámról, és a lehetséges megoldásokról. Most e demokráciák életét, a politika alakulását leginkább meghatározó folyamatokról lesz szó.

Ha napjaink társadalmáról, az információs társadalomról szólunk, feltétlenül érdemes Manuel Castells spanyol szociológus álláspontját megnézni, állításait mindig nagyszámú empirikus példával támasztja alá. Az alábbiakban Castells Az identitás hatalma c. könyvének egyes részeit foglaljuk össze. (Forrás: Manuel Castells: Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet - Az identitás hatalma, Bp, 2006, Gondolat - Infonia.)

Az 1990-es évektől a a politikai rendszereket botrányok szakadatlan láncolata rázta meg - és akár rendszereket is átformált - , kisebb részben egy vezető személyes erkölcsei (általában szexuális élete), nagyobb részben korrupciógyanú által.
A mi társadalmunk nem korruptabb, mint a korábbiak, a korrupció lelepleződése éppenséggel a demokratikus társadalom és sajtószabadság ismérve lehet. Az USA-ban a Watergate-ügy után megnövekedett korrupciós ügyszám oka nem a korrupció növekedése volt, hanem hogy a politikai szereplők rájöttek: még a leghatalmasabb hivatal is lejáratható általa.