A héten Orbán és Gyurcsány újra reflektorfénybe került, e két sors megint összeérni látszik. Előbbiről kiderült, hogy pártjában nincs párja, és elképzelhető, hogy most lépett arra a bizonyos lejtőre, utóbbi meg meg szerzett csapatot, nyilván azzal a szándékkal, hogy elinduljon visszafelé a csúcsra.

Ma több országban lesznek megmozdulások a "Világforradalom" mozgalomhoz illeszkedve. A felvezető események már meg is indultak, lásd az amerikai "városfoglalásokat".

A spanyol fiatalok májusi Sol téri tüntetéssorozatával indult a mozgalom, az arab országok felkelései és azok internetes szerveződési módja hatott el idáig, és bár az akcióhoz a választások közeledte adta az apropót, nem kampánycélja volt, hanem rendszerkritikát fogalmazott meg. A tüntetők a munkanélküliségre és a létbizonytalanságra panaszkodtak, bírálták a politikusokat, velük kapcsolatban a korrupciót, a büntetlenséget és ezek igazságtalan voltát, valamint a kétpártrendszert. Szerintük a nép hangja nem jut át ezen a rendszeren, hiányzik a valódi részvétel, ezért vissza kell foglalni a köztereket, és ott kell folytatni diskurzust a demokrácia jövőjéről és a politikáról.

Spanyolország sem olyan régi demokrácia még, a társadalom egy része kirekesztettnek érzi magát belőle, ezt a jelenséget jól ismerjük itt, Kelet-Közép Európában. A spanyol kvázi-kétpártrendszerben is kartellesedtek a pártok (beépültek az államba, annak erőforrásait használják, és annak pozícióit foglalják el), működik a patronázs-rendszer (a kormánypárt hivatali pozíciókat szerez), vagyis a hatalomra esélyes két erő úgy alakítja a játékszabályokat, hogy mások már ne juthassanak a tűz közelébe. Nem csoda, hogy fogy a bizalom és visszaesik a politikai részvétel.

A tervezett új választási rendszerben előzetes regisztrációhoz kötnék a szavazást. Nem rossz dolog, mert növeli a szavazói tudatosságot, a szavazópolgári és állampolgári öntudatot. Hasonló ez, mint egyes országokban az utazási kedvezmények igénybevétele, amikor a polgárnak a teljes árú buszjeggyel be kell fáradnia az okmányirodába, hogy visszakapja a kedvezményének megfelelő összeget. Így a polgár nemcsak függ a hatalomtól, hanem kapcsolatba is lép vele, megkeresi. Kétségtelen, hogy e megoldások többleterőfeszítést kívánnak az emberektől, de talán megéri.

A hivatkozott Index-cikk helyesen mondja, hogy a szavazók buszoztatását nem lehet így visszaszorítani. A hasonló szabályozású Egyesült Államokban a pártaktivisták feladata, hogy a választót rávegyék a feliratkozásra, és persze el is szállítják őt a hivatalba.

Nagyobb problémának tűnik a listázás, itt mégiscsak jegyzék készülne a szavazni szándékozókról. Valahogyan garantálni kellene az államnak, hogy ezt az adattömeget semmilyen módon nem elemzik, hiszen a kormány - és egyedül ő - legalábbis megismerhetné belőle a célcsoportját, politikájának vevőkörét. És akkor ez még mindig csak a jobbik eset, a rosszabbikról majd később.

 Jövőre lesz Madách Az ember tragédiája c. művének 150. évfordulója, nem árt ismételni. A mai politikába beleáradt vagy belefáradt olvasót bíztassuk azzal, hogy a durva vég ellenére sok lelket emelő eszmén és nagy hősiességen keresztül vezet az utunk.

Váltás aktuálpolitikára:

 Vasárnap ezen a blogon és Török Gáborén is jelent meg írás az Orbán-jelenségről. Török írásának nagy része könnyen védhető és mélyen igaz. Amivel mégis vitatkoznánk, ez a rész, különösen az általunk kiemelt:

 Orbán Vikor augusztus 29-én diplomatáknak tartott előadásán válaszolt Kovács László, volt szocialista külügyminiszter kérdésére. Az Index tudósítása szerint így:

"Orbán erre úgy reagált, hogy fontos generációs gondolkodási különbség van közte és Kovács között. Ő ugyanis nem fogalmakból és kategóriákból vezeti le a cselekedeteket - mint a régi iskola hívei - hanem adott helyzetekre reagál."

Tehát Kovács a régi, Orbán az új iskola képviselője. Feltételezem, Orbán valami olyasmit akart mondani, hogy a Kovács-félék, akik anyatejjel szívták magukba az államszocializmust és a bolsevizmust, csak ezeknek a gondolati síkján képesek mozogni, ezzel szemben ő maga demokrata, aki az emberekhez igazodva gondolkodik.

 Nyáron a miniszterelnök osztályozta minisztériumait, ami bevett gyakorlat egyébként, különben is a fél ország bizit szorongat ilyenkor a kezében, nyári népszokásként.

Ugyancsak mostanában megjelent egy sok háttérinformációt felvonultató cikk a NEFMI működéséről, azt elemezve, hogy jó ötlet volt-e az integrált gigaminisztérium csomó államtitkárral. Ne várjunk választ ilyen kérdésekre, mert nincs.

Blogtársaink sokat szidták Matolcsyt és Hoffmannt, dicsérték Pintér Sándort. Ebben a bejegyzésben megkíséreljük bizonyítani, hogy sajnos, e miniszteri és minisztériumi működést értékelő cikkek eleve a lehetetlennel próbálkoznak, ezért bántóan felületesek. A Véleményvezér egyébként jószándékú és becsületes írása Pintérről jellemző példa: benyomások, vélemények, feltételezések és várakozások kénytelenek - és képtelenek - bizonyítani azt a tételt, hogy "a változás egyértelműen a miniszter érdeme." Aki ennél is rosszabbat akar olvasni, vagy kínjában röhögni, és szereti az osztályozósdit, politológusoktól fogadjon be hasonlót.

Az Index tegnapelőtti cikke szerint Hoffman Rózsa oktatási államtitkár kijelentette, hogy "azért van szükség a kötelező tantervre, mert például sehol sincs leírva, hogy Petőfit tanítani kell."

Elég bombasztikus kijelentés, nyolcvan százalékos téma, a sajtó bukik rá, Index-címlap, meg is érint mindenkit. Azért utánaolvastunk picit.

Szóval a magyar oktatás tartalmát több póluson szabályozzák. Legfelül áll a Nemzeti alaptanterv (NAT), ami műveltségi területeket és fejlesztési célokat fogalmaz meg, ez alatt állnak a NAT-kompatíbilis kerettantervek, amelyeket a minisztérium készíttet vagy hagy jóvá, legalul pedig az iskolák által készített helyi tantervek. Az iskolai tanítást valóban csak a legutóbbi szabályozza.

 Mindig tetszett Kumin Ferenc blogjának fejlécében, az "örörmről, bánatról" témamegjelölés, mert énblogra is lehetőséget ad. Most itt is váltunk egy picit, szóval: OFF.

Megbüntettek gyorshajtásért. Pedig az az autós vagyok, akit folyton leelőznek, amikor csak őzek lakta területen 90-nel megyek, lakott területen meg 50-nel, átengedem a gyalogost a zebrán, nem parkolok tiltott helyekre.

Mindig is azt gondoltam, hogy aki politikával foglalkozik, őrizze meg akár méregdrágán is hitelességét, és legyen a végtelenségig szabálytisztelő, hogy alapja legyen bírálni másokat. Politika és erkölcs igenis nagyon közel van egymáshoz, no nem azért, mintha minden politikai cselekedet erkölcsös lenne, hanem mert az erkölcs számít a politikus megítélésénél. Mérhetelenül felháborított, amikor miniszterek száguldoztak és okoztak balesetet, képviselő kekeckedett a rendőrrel, vagy amikor - úgy emlékszem - Demszky autójában ki volt cetlizve a sztráda sebességradarjainak elhelyezése.

 Újra vannak közpénzügyek a napirenden: az önkormányzatok hiánya nőhet a frankárfolyam miatt, a Strabag a Magyar Nemzetnél hirdet, a szocialisták az államtitkárok lakhatási támogatását firtatják, a kormány pedig átcsoportosítgat és harcot folytat az államadóssággal.

Miért is emeli a kormány az államadósság elleni harcot a többi gazdasági cél fölé? Kár közgazdasági magyarázatokat keresni, politika ez, és a legelterjedtebb sejtés szerint most még lehet visszamutogatni az elődökre, az adósság erre jó alap. Ezt most fejlesszük úgy tovább, hogy a politika iránt kevésbé fogékony ember fejével gondolkodunk, amit a Fidesz meg szokott tenni. Eszerint pedig adósság azért van, mert a pénzt egyszerűen ellopták. Méghozzá azok, akikről ezt el is lehet hinni, és még emlékszünk is rá, hiszen láttuk a hírekben a lopásaikat.

Hogy a legkorruptabb és legtolvajabb volt az MSZP-SZDSZ nyolc éve, ma már közhely a publicisztikákban, a baloldaliakban is egyébként, amivel szentségtörés vitatkozni, az pedig kell a nemzeti egyetértés minimumához.

 Deutsch Tamással foglalkozni divat lett mostanában, pedig szerintem ennyit nem érdemes. Ő is csak egy kellék, célja arra emlékeztetni a Fidesz konzervatív liberális szavazóit, hogy a Fidesznek van múltja, prágai és demokratikus ellenzéki, illetve van liberális múltja, és vannak liberálisai.

Deutschnak a Thomas Meliához címzett twitteres kioktatása is feledésbe merülhetett volna, de ha az Origo és a HVG híre igaz, a helyzet bonyolultabb:

"A The Economist blogja szerint azonban Deutsch-nak most van oka sajnálni a gyors választ, a szerző ugyanis emlékeztet arra, hogy éppen Thomas Melia volt az, aki 1988 és 1993 között segítette a kelet-közép-európai államokban a demokratikus átalakulást, ennek a programnak a keretében pedig a frissen alakult Fidesz kezdő politikusainak is segített megtanulni a politikai kampány fogásait, néhányuknak pedig segített eljutni az Egyesült Államokba is. (...) a fiatal politikusok olyan hálásak voltak az amerikai szenátornak, hogy egy plakátot is küldtek a mentoruknak, amit mindannyian aláírtak." (Forrás: hvg.hu, Az Economisttól is kap egy sallert "dajcstomi")

Hát, talált-süllyedt, és ha még szándékos is volt, akkor a kirohanás alkalmas a múlt további satírozgatására, miközben nemzetközi szinten van respektje a Fidesz múltjának. Igaz, európai parlamenti kritikusaik a ma kapcsán ezt már felemlegették nekik.

A kormányoldal által és Szíjjártó száján keresztül felvetett javaslat, miszerint az államadósság növekedéséért politikusokat büntetőjogi felelősség terhel, kiverte a biztosítékot.  Török Gábor még dalt is idézett, ami intő jel, talán nem kellene megvárni, míg ír is egyet.

Amikor először hallottam az ügyről, azt gondoltam, pillanatok alatt el is merül, de nem, újabb megerősítő nyilatkozatok következtek. Mire is jó mindez, mi a politikai oka és haszna? A tematizáció biztosan, az elszámoltatás és az "korszakváltás" ígéretének beváltása, az erődemonstráció, és a szocialisták további kriminalizációja. Nézzük részletesen:

1.) A tematizáció itt kétirányú. Egyfelől a kormánynak minduntalan bizonyítania kell a választók előtt, hogy az államadósság a fő ellenség, és annak előidézői bűnösök, másrészt a tematizáció önmagában is fontos egy kormánynak, saját témák kellenek, diktálni kell azokat, hogy ne az ellenzéknek kelljen válaszolni.

Pár éve elhunyt apámnak születésnapja volt a minap, ilyenkor mindig jobban hiányoznak a vele folytatott beszélgetések, viszont nagyjából ezzel egyidőben a vonaton egy hasonló korú, de még mindig nagyon aktív úrral beszélgethettem. Mi több, ismerték egymást apámmal, egy helyen is dolgoztak. A jelenlegi politika és a múlt megértéséhez ezek a beszélgetések nélkülözhetetlenek.

A politika iránti érdeklődésemet is apámtól örököltem. Együtt néztük a rendszerváltástól az országgyűlési közvetítéseket és minden más politikai műsort, s egymásnak adogattuk az éppen aktuális és ütős politikai újságcikkeket. Az egész család ugyanilyen politikus mindkét ágon. Volt itt múlt rendesen, akadt buzgó katolikus és párttag, párttitkár és ötvenhatos hős egyaránt. Apám gondolkodását is ez utóbbi érintette meg leginkább: diákként ott volt a 1956-os pesti eseményeken, ennek megítélésén vitatkozott legtöbbet a család rendszerhűbb részével.

 A hazai politikai kultúra romlása, az antipolitika erősödése kiváltja a pártok és a képviseleti rendszer elleni támadásokat, s helyettük a közvetlen demokráciát, a népszavazásokat, a képviselők visszahívhatóságát igénylő és hasonló ötleteket gerjeszt. Hogyan lehetne visszaadni a hitet a választóknak, hogy politikai részvételük valódi, a pártok és a képviselők nem diktálhatnak nekik, hanem őértük vannak?

A választási rendszer reformjával például lehet próbálkozni. A Fidesz nyilvánosságra hozott választási reformjavaslata egyszerűsít és egyértelműsít, egyfelől többségibbé, másfelől arányosabbá teszi a rendszert, meg azt is értjük, hogy a párt a saját érdekeit is nézi, de épp a legégetőbb problémát, a választó és politika eltávolódását nem számolja fel.

Pedig erre hatásos eszköz lenne, ha a választó a politikai preferenciáit teljesebben kifejezhetné, mondjuk a preferenciális szavazási módszer alkalmazásával.

A hírek szerint a kormány az MVM-en keresztül meg kívánja venni az E.On gázüzletágát, az MVM energiapiaci szerepének növeléséről Lázár János is szólt, bár az E.On említése nélkül. Ezen a blogon is volt már szó a kormány energiapolitikájáról, a MOL-ügyletről és a nagyívű háttéregyeztetésről is.

Az idáig vezető folyamatot hosszúnak is vélhetjük. Azt írta egyszer TGM, hogy hiába mondják, Magyarországon sohasem volt szocializmus, a Kádár-rendszer időszaka kőkemény államkapitalizmus volt. Amilyen ma Kína, befelé kommunista lózung és bolsevik hatalomtechnika, kifelé a kapitalista rendszer fogaskereke (motorja), és persze mindkettő szigorúan piaci, keresleti alapon. Van erre igény ma is, mit tagadjuk, íme a legfrissebb.

Már az előző Orbán-kormány is államosítani akart: kétéves vita után 2002-ben - már a vesztes választások után, vagyis csuda erős felhatalmazással - a MOL lakossági gázüzletágát akarta átvenni, az azonban pár év múlva az E.On-hoz került, most meg jöhet vissza az államhoz.

A közmunkaprogramot a minap törvénybe iktatták, nemsokára a valóságban is látjuk az eredményét. Sokakat a részletek érdekelnek, engem az, hogy miként jutottunk el idáig. Ez szerintem tipikus esete annak, amikor egy nyelvi megnyilatkozás képtelen megmaradni a kommunikáció szintjén, s végül valóságot konstruál.

Kezdődött azzal, hogy a kormányra készülő Fidesz kitalálta az "egymillió új munkahely" szlogenjét. Már az egymillió is gyanús, de hát a programtervezés során írt tanulmányokban kijött - teszem azt - "872500"-as számmal nyilván nem lehet kampányolni. A nagy hitetlenkedés után azt is megtudtuk, hogy nem egy ciklus, hanem tíz év alatt lesz ennyi. A szakértők találgatták, hogy ez is ugyan miképp fog kijönni, elég-e hozzá a foglalkoztatásra rakódó terhek csökkentése és a gazdasági növekedés, az Index a változtatások követhetőségére számlálót indított. Aztán előtűnt a közmunka fogalma, és újra és újra, annyiszor és annyi ügyben, hogy a Véleményvezér először megkérdezte, majd az Index állította, hogy bizony ezt szánja a kormány csodafegyvernek ambíciózus céljai eléréséhez.

Az említett Véleményvezér-cikk helyesen állapítja meg: "A másik lehetőség, hogy a kormány kommunikációs szempontból egyszerűen beleragadt a történetbe." Járt a Fidesz már így, mondjuk a száznapos program elfogadásakor, ugyanis előtte a kampányban azzal támadták szocialista ellenzéküket, hogy azok "nem szavazták meg" a jóléti intézkedéseket. Innentől mindenesetre tudjuk, hogy a Fidesz nagyon is komolyan veszi a nyelv hatalmát.

Itt a Fidesz választási rendszerre vonatkozó reformjavaslata, már lehet is olvasni az első modellszámításokat, a leggyorsabb a Kettős Mérce volt, és ismerjük az ellenzéki pártok elítélő véleményét.

Mivel ezekben mind van ráció, csak néhány megjegyzés szép sorjában.

1.) Áder János ismertette pártja elnökségi határozatát az ügyről, ő viszi a bírósági reformot is. Deutsch, Pokorni, Rogán után egy újabb korábbi Fidesz-mogult aktivizáltak, ez örömteli esemény.

2.) Igaz az a bírálat, hogy a töredékszavazatok kiiktatása a kis pártokat nehéz helyzetbe hozza, és a választóikét is, hiszen előre tudhatják, hogy szavazataik elveszhetnek. A szavazatok elvesztét korábban a második forduló is gátolta, most az sem lesz.
Az első Fidesz-javaslat még 30 kompenzációs mandátumról szólt, nem világos, miért hagyták el, talán az alkupozíció javítása miatt.

A politika mozi is, a magyar politika meg igazi horror. John Carpenter horrorfilmjeinek címein keresztül már a múltkor elkezdtük kis magyar politikai horrorunk leírását. Folytatás következik a nyolcvanas évek filmjeitől mindennapjainkra rimékelve: 

A dolog (The Thing): a vezető kormánypárt identitása. Ez a valami liberális űrhajóval csapódik a antarktiszi (sarkalatos) jégbe, majd kiszabadulva bármivé képes átalakulni. Amihez hozzáér, azt lemásolja, konzervatív MDF-et, nyugdíjaspárti MSZP-t, egykulcsos SZDSZ-t akár. A bázison pedig eluralkodik a gyanakvás, ki még az igazi, és ki lett már dolog.