De jó, hogy Török Gábor megírta a "Nincs garancia" című posztot, legalább nekem már csak ajánlani kell.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!

A politika "varázstalanításáról" írt a minap Török Gábor politológus, és az ő óvatosságát ismerve sejthető, hogy ezt a felismerést mások hamarosan keményebb szavakkal fogják reprodukálni.

 Olvasom egy fontos blog, a Véleményvezér egyik cikkét örömmel, s némi fájdalommal. A jelenlegi kormány valóban olyan retorikát folytatott, hogy sokan hihették, nincsenek meg a demokráciában megszokott ellensúlyok (a fékek viszont tényleg elvesztek). Az Alkotmánybíróság különadós döntése nyilvánvalóvá tette, hogy ő is ellensúly még. Észre kell vennünk, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere valójában dinamikus: régebben egy túloldali köztársasági elnök, a választási rendszerből származó koalíciós kényszer, az Ab, az MNB és az ÁSZ tevékenysége, majd váratlanul a népszavazás intézménye lett komoly ellensúly. Most éppen az Ab, de jöhetnek újra népszavazások, vagy kitűnhet egy új szereplő, amire ma még nem gondolunk (pl. eszünkbe jutott a népszavazás ilyen használata 2008 előtt?). 

Örömmel nyugtázhatjuk, hogy mivel első évét ünnepli a kormány, politológusok kapnak lehetőséget megszólalásra. Az MTI rövid összefoglalót készített, abban található ez:

"Kern Tamás a jövőben orvosolandó hibák között említette ugyanakkor a kormány Alkotmánybírósággal megromlott viszonyát, amit véleménye alapján az új alaptörvény tisztázhat."

A Századvég tudományos főmunkatársa ezt mondta volna? Lehet, hogy szó szerint kellett volna idézni.

Már ez az "orvoslandó hibák" is olyan belterjes, amit egy pártkongresszuson szoktak használni, úgy félig magunk között, mert hát azért önkritikát kell gyakorolni.

Még egy állítás a Mandiner ckkéből:  

"a választópolgárok számára a tét egyértelmű volt. El is mentek szépen, és leszavaztak a kétharmadra. A második forduló már tényleg csak erről szólt."

A Mandiner két szerzőjének egy dologban igaza van: a szavazók gazdálkodnak a szavazataikkal, így pl. megosztják azt, vagyis listán erre, egyéniben arra szavaznak (egyes országokban neveket is sorba állíthatnak a listákon). De csak a saját szavazatukkal gazdálkodhatnak, máséval nem! A 2010-es második forduló pedig csak azért "szólhatott a kétharmadról", mert egy párt közel került ennek lehetőségéhez.

 Más lenne a helyzet akkor, ha mondjuk a választó látja, hogy van két nagy párt, amelyik kiteheti együtt a kétharmadot, ezt hirdetik is a kampányban, sőt, esetleg már több ciklus óta így kormányoznak. Ebben az esetben valóban feltételezhető, hogy a szavazók számolnak az újabb kétharmados lehetőséggel. De számolni vele még mindig nem jelenti akarni is azt!

Januárban a médiatörvényről szóló polémia idején azt nyilatkozta a miniszterelnök, hogy Európa a kétharmados többséggel nem tud mit kezdeni.

Igazat adunk neki. De miért is van ez így?

Egész egyszerűen ilyen kétharmad Nyugat-Európában - bocs: az EU régebbi tagországaiban - senkinek nem jöhet össze. Még mielőtt valaki ellene vetné: dehogynem, elvi lehetősége megvan ennek, előre szólok, hogy nem, ennek még az elvi lehetősége sem adott. Ezeken a helyeken ugyanis nemcsak választási matematika, hanem politikai kultúra is létezik (a mi politikai elemzőink politikusainkhoz hasonlóan csak az előbbiről tudnak), és az előbbit befolyásoló választási rendszeren ezerte egyszerűbb módosítani, mint a politikai kultúrát meghatározó történelmi fejlődésen.

Nem is teszik meg.

Eddig nem voltam provokatív. Egy-egy élő vagy fórumos beszélgetés azonban kibillenti az embert szokásos nyugalmából, úgyhogy most úgy érzem, hogy újfajta kérdéseket kell feltenni, és új válaszokat is kell keresni.

"Az elmúlt nyolc év" szósor annyit ismétlődött (ld. a lenti jegyzetet), hogy szép gyorsan mitizálódott, ezt sokan észrevehették már. Mint minden mítoszhoz, ehhez is egyre több minden, leginkább sár és vér tapadt. Nézzük mondjuk ezt:

Nehéz mítoszokkal vitatkozni, de azt megtehetjük, mint Platón a Phaidrosz-dialógusban, hogy rákérdezünk: te elhiszed ezt a mítoszt? Talán nem csak nekem ismerős az az érzés, amikor egy a fent idézett gyöngyszemhez hasonló megnyilatkozásra válaszként kérded, hogy egész pontosan mire is gondolsz, s ekkor úgy néznek rád, mint egy politikai eretnekre, aki most esett nyilvánosan az istentagadás bűnébe.

Egy korszakot sokféleképp lehet megítélni, a kormányzat összteljesítményét ezekkel jellemzik leginkább: gazdasági teljesítmény, általános életszínvonal, a társadalmi intézmények helyzete, a demokrácia minősége, az össztársadalmi morál. Most az utóbbi háromra fókuszálunk. Szóval tegyük fel a kérdést: valóban ez a nyolc év volt-e az erkölcsi mélypont?

Ma már közhelyszámba megy, hogy a magyar államszocializmus időszaka a felelőtlenség kora volt, mert a hatalom a jövő nemzedék terhére tartatta el magát a jelen nemzedékével, amit persze bőségesen jutalmazott. Kinevelődött egy embertípus, a "homo kadaricus", amelynek bőséges irodalma van a magyar sajtóban, és amit valamennyi politikai oldal bírált már, főleg azért, mert a másikra szavazott.

Ezt az embertípust látjuk azokban az európai mérésekben, ahol a magyarok állnak az államtól legtöbbet várók élén, és utolsó helyen ott, ahol azt mérik, mennyit vagyunk hajlandóak áldozni a közösségért. Ezt látjuk abban a felmérésben, amikor a húszévesek elsöprő többsége kapitalizmusban szokásos béreket szeretne, szocializmusban szokásos biztonság mellett. Őt ismerve ismerős, a felelősségáthárító gondolat, hogy fejétől bűzlik a hal, amikor korruptnak tartom a politikust, de szeretem a doktor urat, aki a hálapénzt zsebre teszi.

Talán anakronizmus ma már ilyen témát elővenni, de valaha, a rendszerváltástól kezdve mintha közmegegyezés lett volna abban a politikai elit részéről, hogy a homo kadaricusból jó lenne "homo democraticust" faragni. Tudtuk, hogy ez soká fog tartani, és fel sem merült, hogy e célt elhagyjuk. A Köztársaság húsz évében a magyarok mégiscsak reagáltak a politikára, leváltogattak kormányokat, elfogadták az önkormányzati rendszert, szervezetek tömegét alapították, számosan vállalták érdekbeli vagy politikai hovatartozásukat. Sokaknak tetszett, hogy az első Fidesz-kormány öntudatos polgárrá akarja őket tenni, és bizony megértették azt is a Gyurcsány-időszak alatt, hogy a választók a választás után is beleszólhatnak a politikába, igényt formáltak arra, hogy felnőttnek tekintsék és megszólítsák őket, valamint megtanulták, hogy a hitelesség és a legitimáció fontos politikai fogalmak.

És akkor innen indultunk el visszafelé.

A magánnyugdíjpénzárakról van szó természetesen, arról, hogy a rendszer felszámolására milyen módszert merészelt vállalni egy kormány, és hogy milyen hozzáállást merészelt tanúsítani a magyarok sokasága. Már nincs közmegegyezés a homo kadaricus-ügyben, de az is elképzelhető, hogy nagyon is van, csak fordított irányban és kétharmados arányban.

Valami már gyanús volt akkor a Fidesz kapcsán, amikor TGM 2002-ben azt merészelte állítani, hogy a vezető kormánypárt azért sikeres és nehezen leváltható, mert jól alkalmazkodott a magyar rendszerhez, és ugyanekkor arra a vádra, hogy a kormány paternalista, azt merészelte mondani Pokorni Zoltán, hogy nem, a kormány nem úgy áll a polgár mögé, mint az atyja, hanem mint a bátyja. Több mint gyanús, talán "komolyan vehető" volt, amikor a 2006-os népszavazás másnapján Orbán Viktor váltott (frizurát, öltözetet és szavajárást), és lett magyarember politikusból
plebejus
politikus.

Ez egy politológus-blog, azt pedig én merészelem kérni az olvasótól, hogy üsse be a keresőbe a politikai kultúra három kulcsszavát: "parokiális", "alattvaló", "résztvevő", és mondja meg, hogy a jelenlegi kormány több intézkedése, de leginkább a nyugdíjügyes, merre mozdította a politikai kultúra-műszer mutatóját. Bámulva a műszert és felnézve a valóságra már nincs, mi gyanús, nincs semmi csupán komolyan vehető, csak a bizonyosság van. Számomra bizonyosság, mert a leolvasott érték pontossága, mit ad isten, úgy kétharmados.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!

Most már biztos, hogy előrehozott választások lesznek.

 Az utóbbi években a hitelesség volt a politika, a politológia (valamint a gazdasági elemzések) kulcsszava. Alapvetően a hitelességkötéllel elkövetett öngyilkosságot kértem számon Kern Tamás politológuson is az előbbi posztban. Lesz még erről szó, de addig is egy gyöngyszem, hogy beálljunk azon unalmas blogok és fórumhozzászólások sorába, amelyek képesek a múltban elhangzott mondatokat számonkérni.

Az alábbi videón Orbán Viktor ad hosszabb interjút 2005. szeptember 7-én. Át lehet ugrani megtekintését, hiszen kijegyzeteltem az itt fontos részeket.

Nem ezzel akartam indítani ezt a blogot.

Ez talán csak egy twitet érne meg ma, hogy a blogbejegyzés legyen jobb holnap, de mégis...

Nézem a tévét, az ATV A Tét című műsorában politológusok szerepelnek. Ott ül Kern Tamás, aki az elmúlt években sokszor védte - és ugyan miért? - a védhetetlent. Tét nélkül tette, se neki, se intézményének nem jutott még sohasem eszébe, hogy nemcsak turkálói annak a szeméthegynek, aminek a magyar politika tűnik, hanem aktív szemetelők maguk is.

 Más, de mégsem: A környezetemet sokat szórakoztattam azzal, hogy mennyire foglalkoztat a kérdés: egy válás után hogyan képesek addig egymást azért mégiscsak szerető emberek úgy egymásnak esni (újra csak éveken át!), hogy a másik méltóságának teljes lenyúzásáért még a sajátjukat sem sajnálják odadobni? Arra jutottam, azért, mert nincs holnap. Nem kell holnap felkelni mellette, nem kell megkérdezni, nem kell hallgatni rá, nem kell vele szemben visszavonulni, nem kell gondolni arra, amire ő nem, és így tovább, mert minderre csak a holnap érdekében van oly égetően szükség.

Szóval nézem a tévét, amint Kern Tamás a kormány magánnyugdíjpénztár-terveiről beszél, és sajnálom őt, komoly bajban lehet, neki is valami olyan "mentőcsomagra" lenne szüksége, mint amilyet a kormány szán a nyugdíjaknak. Merthogy Tamás elfelejti ám - és ezért, mondom, őszintén sajnálom - , hogy van holnap. Csak azért, hogy van. Amit mondott, ahogyan és amiért, az a ma, franc baja sem lenne holnap nélkül.

Ne keresd ki az áthallást, inkább visszabontom magam: "a másik méltóságának teljes lenyúzásáért még a sajátjukat sem sajnálják odadobni", "aktív szemetelők maguk is", "és ugyan miért?", "ott ül Kern Tamás", és végül: "legyen jobb holnap".

Utóbbit már azoknak, akiket - mondom, őszintén sajnálok - , mindannyiunknak kívánom.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!