A politikai kultúra fogalmát a politológia szűkebben használja, mint a köznyelv és a sajtó szokta. Míg az első egyének vagy csoportok politikához való viszonyulását (véleményt, beállítódást, értéket) jelenti, az utóbbi gyakran érti alatta a politikai elit tevékenységének kulturáltságát, a felvilágosult, demokratikus és jogállami normáknak való megfelelést. Célszerű lenne a tág értelmezést a politikai kulturáltság, a politika kultúrája, esetleg politikai klíma fogalommal lefedni.

Gondolom, mindenki sejti, hogy nálunk mindkettővel baj van, javítani kellene rajtuk, de míg a politikai kulturáltságot lehetséges rövid távon is befolyásolni, addig az utóbbi generációs probléma. Csakhogy a hosszútávúság sem menti fel a magyar véleményformálókat a felelősség alól, hogy a politikai kultúrát bizony elhanyagoltuk.

A magyar politológia sara, hogy a kelleténél jobban fetisizálta az erős politikai kommunikációval nyakon öntött hatékonyságelvet és sikerorientáltságot.

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó arról, hogy a politika szereplőit típusokba sorolják a "fogyasztók" a könnyebb eligazodás kedvéért. Akkor elsősorban pártok megítélését néztük, most a politikai szereplők alapvető viselkedései kerülnek terítékre.

A politikában a társas érintkezésben (családban, iskolában, munkahelyen stb.) is megszokott mintákat látjuk, ahol is két módon lehet a kívánt célt a többiek testén keresztül elérni: erővel vagy megegyezéssel. Ennek politikai változata az erőpolitika ill. a konszenzusos politika, rendszerbeli megfelelője pedig a többségi ill. a konszenzusos demokrácia.

A magyar politikában (is) ez a két viselkedés látványosan váltogatja egymást, a közöttük lévő fő különbség az 1998-tól a Fidesz-vezényelte  politikai kommunikációs forradalom után jön át igazán. 2002-ben a keményen politizáló, egyes demokratikus normákat feszegető Fidesszel szemben a konszenzust, békét, gesztusokat kínáló úriemberes, valamelyest Antallt és Hornt is idéző Medgyessy-figurát preferálták a választók. Aztán a drágán megteremtett, majd megszokott békében, változó gazdasági körülmények között ugyanez a viselkedés teszetoszaságnak tűnt, az ellenzék nagyon agresszív volt, kitermelődött az ellen-Orbán, Gyurcsány Ferenc. Az ő agilitása tartott egy ideig, majd még cikluson belül meghátrált, váltott "bársonyosra", és alapvetően e stílust vitte Bajnai is. A kormányzást ezen időszakban a teszetoszaságnál erősebb cselekvésképtelenség (vagy annak képzete, mindegy) árnyékolta be, ami megágyazott az erőt mutató és ígérő Orbánnak.

A szlovén miniszterelnök nyilatkozott egy érdekeset, hogy majd elszigetelik Magyarországot, és mind a fideszes Schöpflin György, mind a Mandiner tegnapelőtti blogbejegyzése ezt az illető szociáldemokrata mivoltára, vezeti vissza, illetve hogy ő "a szlovén Gyurcsány Ferenc". Micsoda ítélet, brrr...  

Még érdekesebb, hogy Kumin Ferenc, aki Sólyom László körül rengeteget láthatott a diplomáciából, ugyanezt visszhangozza mai blogbejegyzésében. Egyszerűen a megszólaló szlovén miniszterelnök és Kumin is valamit túlreagál. Ennyire feszültek lennének?

A diplomáciai adok-kapok rendszeres. Néhány éve valamelyik eu-s vita kapcsán olyan populista módon szidták egymást legfelsőbb szinten angolok, franciák és németek, hogy az a politikai bulvár orgiája volt. Ráolvasták a másik nép fejére a szokásos sztereotípiákat (pl. a németek bunkó és sóher turisták, az angolok részegesek és verekedősek), kiadták a gőzt, szavazatokat is szereztek vele otthon, majd a tárgyalóasztalnál szépen megállapodtak, és kész, ennyi.

 Évek óta olvasgatom a mindenféle pártokhoz vágott "tűnjön el" -írásokat, blogokat és fórum-hozzászólásokat, csak nem akarnak elapadni. Sokan abban látják a magyar politika megújulásának zálogát, hogy a régen megismert pártok eltűnnek. Hányan írták már ezt az FKGP-re, az SZDSZ-re, egészen máig és most leginkább az MSZP-re, sőt, a Fidesz is egyre gyakrabban kerül szóba.

Szerintem nincs igazuk. Több okból sem.

1.) Attól még, hogy egy párt eltűnik, még nem tűnik el - és nehezen is eltüntethető  - az a részérdek, ami a pártot életre hívta. Megmarad az ideológia, eszme vagy gondolkodásmód, marad a társadalmi csoport vagy osztály, marad egy már bevezetett politika (problémafelvetések, megoldási javaslatok), és végül nem enyésznek el a szavazók sem. Csak épp a felsoroltak képviselete tűnik el. Igény persze felmerül, leginkább a szavazókra, ami viszont a szereplők hitelességét rontja le.

Figyelem! Lentebb olyan politizálásról is szó esik,
amit sokan természetesnek tartanak. 
A szerző ebbe nem nyugszik bele,
és fenntartja magának a naivitás jogát. 

Rohamléptekben folyik az ország átalakítása a Fidesz-kormány által. Teljesen megszokottá váltak az olyan hírek, hogy felszámolják az egyeztetéseket, egyéni képviselői indítványokkal spórolnak időt, a kormányerők napok alatt módosítják az alkotmányt, az újat is csak két hétig vitatják, az utolsó pillanatban nyomnak át egy törvénymódosítást, a bizottsági ülésen derül ki, hogy miről is lesz szó aznap, egy napja van a köztársasági elnöknek az aláírásra, és így tovább. Nagyon őszinte volt az egyik LMP-s politikus panasza: nincs ahhoz elég emberük, hogy valamennyi számukra fontos üggyel egyszerre tudjanak foglalkozni, egyszerűen lemaradnak ilyen tempó mellett.

Ugyanez áll a politika befogadói oldalára. Győzi valaki követni, hogy most épp miről kellene értelmes vitát folytatnunk? Feltűnő a témakoncentráció hiánya, hogy nem tudunk egyetlen ügyet sem igazából kivesézni, csak ugrani a következőre.

 Most már szinte biztos, hogy az originális Orbán tízkormánykézmegkötős nyilatkozata maga az esemény volt, merthogy visszaállt a rend: az imént nyilatkozott a Mokkában a hétköznapokra jutó Orbán.

Szóval azt mondta Szíjjártó Péter, hogy az államadóssági plafon alkotmányba betonozása az, ami a következő tíz kormány kezét megköti. Huhh, erről már tudtunk, lehet megnyugodni.

Mindenesetre kaptunk újságpapírba csomagolt döglött halat, aminek tényleg csak annyi a jelentése, hogy "Luca már a halakkal alszik", semmi több.

 Kétrészes cikket terveztem a politikai napirendről, aztán Orbán hétvégi nyilatkozata a tízkormánykézmegkötésről és a halakról közbeszólt, de csak a későbbi megállapításokat erősítendő.

Szóval Orbán Viktor valamiről valamit mondott, ami esemény, hiszen azért van neki külön, személyes szóvivője, hogy az originális Orbán esemény legyen. Azt figyelhettük meg Orbán utóbbi években elkövetett megszólalásain, hogy ha valami nagy esemény előtt állunk, kicsit szól, ha meg semmi érdekes nem várható, vagy egyenesen csendes időszak következik, akkor nagyot mond, nagyot szólnak szavai.

  Nemrég a magyar politika lelki mélységeibe ástunk Bergman filmcímein keresztül. Azonban a mindennapi gyakorlatot látva a művészfilmnél a horror műfaja alkalmasabbnak tűnik a magyar politika leírására. Ha pedig horror, akkor John Carpenter, remek és emlékezetes címekkel:

Sötét csillag: Gyurcsány és az MSZP - ebben a filmben ugyanis egy intelligens beszélő bombát nem sikerül lebeszélni arról, hogy szétrobbantsa magát.

A 13-as rendőrörs (régebben Támadás a 13. körlet ellen): a rendvédelmisek helyzete fokozódik, a megosztott szakszervezetek egy része - többek közt járókeretekkel, tolószékekkel, korábbi ígéretekkel - elbarikádozta magát az örsön, másik fele próbálja visszafoglalni azt. A tét: ki képviseli igazán a dolgozók érdekeit?

 Török Gábor Mivé tesz az igazság című blogbejegyzése nagyon eleven problémát boncolgat. A cikk első fele rendben van, a második fél viszont reakcióért kiált.

Első lényegi állítása, hogy a Fidesz váltotta be az SZDSZ ígéretét, és csinálta meg az egykulcsos adórendszert, és vállalja be azokat a nehéz reformokat, amelyeket a liberális reformközgazdászok szorgalmaztak az elmúlt években. Ezt már leírta korábban is a szerző, és az állítást nehéz vitatni. Így folytatja:

"Ezek alapján – logikai úton - két dolgot várhatnánk. Egyrészt azt, hogy mindazok, akik az elmúlt években élharcosai voltak a gazdasági liberalizmusnak, most üdvözlik és elismerik a kormány ezen lépéseit. Másrészt, hogy mindazok, akik az elmúlt években felemelték a szavukat a neoliberális megoldások és a megszorítások ellen, most határozottan tiltakoznak." 

Török szerint a reakciók persze fordítottak, a liberálisok nem vállalnak a kormány döntéseivel közösséget, a kormány támogatói pedig nem veszik észre, hogy valójában liberális cselekvést látnak. A fordítottság oka pedig: "nem az a fontos, hogy mit, hanem az, hogy ki..."

Kezdjük a legutolsó ponttal: de még mennyire fontos, hogy kitől származik az adott politikai cselekvés!

A feltevés abból származik, hogy vasárnap este és hétfő reggel a TV2 már megint megmutatta Orbán Viktor egy napját. Rövid időn, egy éven belül ez a második eset, hogy a TV2 felfedi nekünk az embert. Csúnya világ a politika, eltakarja az embert a politikus, fordított terminátor-kiborg: fémburok az élő szöveten. 

E riportműsoroknak lényegi eleme, hogy mindig az embert akarják megragadni a dolgok mögött, cél, hogy bármilyen történés legyen katartikus, hogy átérezhessük emberi mivoltunk gyönyörűségét.

 Néhány napja Répássy Róbert és Orbán Viktor szavai után mélységes szomorúságot éreztem a magyar politikát illetően. Régen bezzeg a politikánál többet foglalkoztam a filmekkel, nagyon hiányzik mondjuk Ingmar Bergman. Nézzük most Bergman filmjeinek címén keresztül a magyar politikát:

Egy nyáréjszaka mosolya: politikai hírekből kevesebb van nyáron, lesz is mit kiizzadni, kipihenni. Hacsak, a kormány legújabb foglalkoztatás-hatékonysági ötletei között nem tűnik fel, hogy nyári szabadságolások se legyenek.

A hetedik pecsét: a film híres jelenetét idézve táncot jár a halállal valamennyi társadalmi osztály érdekképviselője, akik Facebook-csoportokon jöttek össze a kormány ellenében, s akiknek haláltánc-sorsában ott az igazi demokrácia: a közös halál, meg hogy a kormány egyikükkel sem tárgyalt.

A nap vége: már villanyfénynél, bámulod a monitort - a rossebbe, ennek a sok politikai bloggernek hát nem igaza van már megint?

 Már-már félhettünk attól, hogy minálunk a politikai oldalak, kormány és ellenzék között a fizun kívül nincs egyeztetés, meg hogy nincs kontinuitás a kormányzásban.

Hát van, kérem szépen, és mi észre sem vesszük.

Miután magunkévá tettük a MOL-t, megtudtuk, hogy az ügyletet már a Bajnai-kormány elkőkészítette, az Index pedig kiszagolta, hogy ennek során: 

"legalább informális jóváhagyásra lett volna szükség a Fidesztől. Ez ügyben folyt is tárgyalás a Bajnai-kormány és az akkor még ellenzéki párt között (...) A Fidesz azonban akkor elutasította a megállapodást: míg a Malév-ügyben kvázi szabad kezet adtak Bajnaiéknak, a Mollal kapcsolatban azt mondták, ezt az ügyet ők akarják megoldani."

Írtunk itt és mindenütt a húzós árról meg az IMF-hitelről így-úgy, pedig nem az rongyos 500 milliárd számít ebben az ügyben. Hanem hogy ezek már nem(csak) lopnak, de egyeztetnek is.

Sok mindenre bizton lehetett fogadni 2010-ben, hogy például a Fidesz nekimegy néhány dolognak, jónak-rossznak válogatás nélkül, hogy Gyurcsány nem fog tudni sokáig csücsülni a fenekén, és foszlik az MSZP, meg hogy a Jobbik újra előveszi a jól bevált masírozást. Az viszont elképzelhetetlennek tűnt, hogy demokrácia-ügyekben nem az LMP lesz a leghangosabb. Nem könnyű megérteni, hogy a Fidesz demokratikus intézmények elleni akcióival feldobott magas labdákat miért nem voltak képesek leütni, miközben e terepen más pártokhoz képest hitelességi többletük van.

Ehhez képest a minap gyors egymásutánjában háromszor volt kemény és elutasító az LMP:

Először a múlt héten az Egyenes Beszédben Schiffer lemondásra szólította fel (a valóban jobb sorsra érdemes) Rétvári Bencét, mert az hazudott az ellenzéki pártok nyugdíjprogramjáról. Szerintem ez az első monnyonle ebben a ciklusban.
Másodjára kizárta az együttműködést Gyurcsánnyal, bár ez már a sokadik alkalom volt, emellett "tévedésnek nevezte, hogy pártjuk szavazóinak jelentős részét adnák az SZDSZ egykori választói". 
Harmadjára meg itt a népszavazási kezdeményezés, ami Kumin szerint színtiszta szocdem, és valóban.

Politikai cikkekben és műsorokban rendszeresen dobálóznak azzal, hogy kétharmaddal simán megváltoztatható minden, még akár a választási rendszer is. Azzal kell nyugtatni ilyenkor az ellenzéket és szavazóit, hogy a kormánypártok nemcsak megtehetik, hogy saját magukra szabják a választási rendszert, hanem meg is teszik, világszerte. A következő nyugiztatás az, hogy hiába a nagy igyekezet, az átalakított rendszer vissza is üthet, mert ha ciklus közben megfordul a széljárás, a végén nagyobb lehet a kormánybukta, mint a régi módon lett volna. Aki még mindig izgul, azt azzal szokták lehűteni, hogy amíg választások vannak, bárki leváltható (azt nem teszik hozzá, hogy mennyi idő után és mekkora eséllyel).

A magyar állapotokhoz hozzátartozik, hogy amely párt a választott testületekből kiesik, annak vagy vége, vagy az önállóságát veszti el, és utána vége, lásd: FKGP, MDF, KDNP, MIÉP, SZDSZ. Őket aztán nyugtathatja akárki, kiesni = nem menő, hogy egy klasszikussal éljek.

Az imént olvastam Balázs Zoltán Közhatalom és kapitalizmus című figyelemre méltó írását, ami az "erős/több állam" fogalmát is kivesézi.

53 százalék a bizonytalan szavazók aránya az Ipsos felmérése szerint, ilyen magas ez a szám még sohasem volt. Pedig már azt hittük.

Szinte biztos, hogy Gyurcsány is őértük aktivizálódott most.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Politológusblog Facebook-csoportjához!