A cím nem egyértelmű, ami nem véletlen. A Politológusblogon cikksorozat indul a miniszterelnökökről és választásukról, minél több oldalról bemutatva a témát. A miniszterelnöki poszt, a pozíciót ambiciónáló vagy betöltő személy jellemzői, alkalmassága egyre gyakoribb téma a magyar közbeszédben. Még azt is mondhatjuk, hogy ez mára a legfontosabb témává vált.

Először a tisztségről lesz szó: kik is valójában a miniszterelnökök?

Ez a poszt a rossz párhuzamokról fog szólni.

Mesterházy Attiláék - és akkor gondolom, Bajnaiék is - már előálltak programalapelveikkel és “első kormányzati intézkedéseikkel". Hát, mit ad isten, ezek kőkeményen szociális jellegű ígéretek. Nálunk a választási kampányban ez van, pedig a fogyasztóvédelmi törvény mintha tiltaná az árak nélküli étlapot. Persze a szociális lépések tervezése hordozhat egy második jelentésréteget is, mondjuk annak sugalmazását, hogy itt most szegénység van. (Ugyen ne ismételjek el egy ismert borús választási szlogent?) 

Bátran menjen el a felvonulásra mindenki, akit érint, akit megérint vagy akit érdekel. Egy társadalmi eseményen jelen lenni mindenképpen jó! Aki berzenkedik az ilyesmitől, vagy csak eltávolítja magától, annak is érdemes elmennie, ha amúgy foglalkoztatják társadalmi kérdések.

Ami a legfontosabb: azoknak is jár a lehető legnagyobb türelem, akik a melegfelvonulást elítélik, vagy akik szerint a jogok követelése rendben, de a szexuális orientáltságot ne mutogassuk az utcán. Az ilyen véleményekkel sem kell egyetérteni, de meg kell érteni őket. Arra kérek mindenkit, mellőzzük a hirtelen ítéleteket akár a felvonulókkal, akár a bírálókkal szemben! Le kell szögezni: egyáltalán nem igaz, hogy bármelyik vélekedésen az erkölcs vagy az intelligencia mértéke látszana. 

Azt gondolnánk, ha van ügy, ami tényleg “van”, az a trafikmutyi. Pedig a trafikmutyi inkább azt bizonyítja, hogy itt valami nincs. Legfőképpen egységes kapitalizmusszemlélet nincs, csak mindig a másoké.

A Continental dohánycég elnöke azt magyarázta, hogy az ő aktivizmusuk feddhetetlen, a Philip Morris meg szemét, mert a dohánykoncesszió körüli felhajtás a trafikosokkal eddig is polcpénzező dohánymulti érdeke. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy tényleg, ugyan már mit tettek az érintett szereplők, hogy a trafikmutyi ne eshessen meg? Alakíttottak-e a múltban érdekvédelmi szövetséget a trafikosok, van-e normális, az államnak nem lefekvő szervezete a kiskereskedőknek? Ha pedig a Philip Morris olyan erős, miért nem kente meg jól a magyar politikusokat, hogy az ő érdekei érvényesüljenek a trafikozásban? 

A pénteki parlamenti botrány nem volt előzmény nélkül való, elemeit láttuk már korábbi években, és ettől az ellenzéktől is. Valami készült is már.

Kemény értékelések jönnek majd az ilyen akciókról, ennek szeretnék picit és röviden elébe menni.

Ne higgyük el, hogy a hasonló akciók nem méltóak a parlamenthez! Senkinek nem esett baja, még meg is volt a szavazás, a távozó képviselőknek nem kellett félniük - nem úgy, mint mondjuk az előző ciklusban néhányszor.

Hetek óta azt látjuk a magyar kormányzattól, hogy ugyanazokat a dolgokat magyarázgatja vég nélkül, még egészen régieket is, egészen unalmasan. Az ilyennek mindig oka van. Közben becsúszik egy-két hajmeresztő történés, amit magyarázni kellene, de azt elhagyják, ilyen esett a múltkor is. (De a tegnapi és mai hírek sem akármilyenek.)

Szóval Orbán a múlt héten ezt nyilatkozta: "Százas nagyságrendben vannak baloldaliak a trafiknyertesek között. Ha mi politikai szempontokat mérlegeltünk volna, egy baloldali sem nyert volna. Az pedig miért lenne baj, hogy a saját szavazóink is nyertek, ha megfeleltek feltételeknek.

A minap egymás után több olyan hír jött, hogy Orbán Viktor közbelép, beavatkozik valamibe (trafikügy, EU-bírálatok, tüntetések, balettintézet-épület stb.), mert a folyamatot megengedhetetlennek tartja. Rögtön azt hirdettem, hogy ez a választási kampány egyik szabott vonulata lesz, és hogy például a busz-pótjegy képviselői mentessége kitalált akció, azért tették a jogszabályba, hogy Orbán közbelépjen, és kivetesse onnan.
Ez a kormányfő filozófiája a 2000-es évek eleje óta, a “megvédés” lovagi gesztusa, nyilván paternalista és populista áthallással, ez dominálta eddig is az Orbán-kormány retorikáját, plusz rímel a kulturális világtrendekre, nézzük csak meg, hány szuperhős-filmet szülnek már mostanában.

De például a trafikügyben miért Orbán akar minket megvédeni a Fidesz-hátország és a Fidesz-dominálta helyi és országos politika képviselői ellenében? Talán nem is uralja a sajátjait?

Először is emlékezzünk meg a húszéves world wide webről, és kívánjunk neki boldog születésnapot!
Közben persze emlékezzünk meg arról is, hogy a világháló léte, és különösen a webkettő átalakítja fogyasztási szokásainkat, így a politikát is. Többek szerint a Facebook döntötte meg Mubarakot, Orbán Viktor szerint meg ők a Facebookon nyerték meg a választásokat.

Mostanában az Indexen többször is olvashattunk olyan cikkeket, melyek szerint a közösségi média gyorsabb volt a hírszolgáltatásban, mint a hagyományos, profi média (pl. márciusi hóhelyzet, bostoni robbantás).

Kétségtelen, hogy a média a közösségi irányba megy el, ezt az irányt láttuk, amikor az Indexen és a többi hírportálon megjelent a blogketrec, majd létrejött a százszázalékosan közösségi tartalmú Index2. Egyes hírfogyasztók pedig le sem szállnak a közösségi hálóról, azokat a híreket fogyasztják, amiről ott tudomást szereznek. A tartalomkészítésbe tehát beszálltak az amatőrök, már nem csupán informálják a jegyzetelő újságírót, hanem készítenek anyagot szöveggel és képpel.

Legutóbbi kampánykörképünkben az Észak-Westerosban megnyilvánuló erőpolitikát láthattuk. A most vizsgált délebbi országrészben a politika a finomságról és óvatosságról, tapogatózásról és helyezkedésről, vagyis a diplomáciáról is szól.

A közelmúlt fő híre volt, hogy a fővárosi választási győzelem után Tywin Lannister váltotta fiát, Tyriont a miniszterelnöki székben. “Lenyomták a mélynövésű kormányfőt”, “Kuka várja a nagydumás törpét”, “Tywin esze: nem olyan kicsi az” - hogy csak egy-két ízes szalagcímet idézzünk, ami Tyrion leváltásán kajánkodik. (Ez még nem a legrosszabb, a Fahéj c. lap “Perverz Törpe, mássz le az üvegkoporsóról” címmel jelentetett meg publicisztikát.)
A miniszterelnök-csere fogadtatása egyértelmű a sajtót tekintve, a jól értesült szakértők szerint azonban korántsem ilyen rossz a távozó miniszterelnök teljesítménye. Tyrion maga is úgy nyilatkozott, nem érti, miért nem kapja meg a tiszteletet, amit kiérdemelt, hogy megmentette az országot az idegen szervezetektől és az összeomlástól, miért bántják, miért tekintik a Hét Trón páriájának, miközben megtanult késsel-villával enni.  

Amint néhány hónappal korábban írtuk, a westerosi előrehozott választás kampánya csúcsra járatódott, mostanra viszont már meg is hozta az első eredményeket. A Lannisterek fővárosi sikere nem volt meglepetés, de választási körképünkből kiderül, hogy még mindig nem dőlt el semmi, és az ország politikai dinamikája korábban nem gondolt méretű változásokat is hozhat.

Bár a Lannister-Tyrell koalíció már legyőzte a Stannis Baratheon vezette baloldali szakadár Baratheon-pártot a fővárosi körzetekben, e választás új és fő kérdése, hogy vajon a megszokott politikai szereplők helyett befutnak-e a Mások. A furcsa nevű politikai csoportosulás a nagy hírű pártokkal szemben kínál alternatívát. Nagyon heterogén csoport, egyelőre belső vitáik kötik le őket, az együtt vagy külön indulás kérdését kell tisztázniuk. Az új alternatíva megjelenésének valószínű oka, hogy a választók már unják a régi fejeket, az eddig bejáratódott és lejáratódott politikai hálózatokból elegük van, és a Másokban új, karakteres arcokat látnak.

A Mások választási plakátja: új, hiteles, karakteres arcok

Viszont a Másokkal szemben épp az a leggyakrabban felemlegetett érv, hogy ezek dehogy mások, ezek ugyanazok, ezek már itt voltak régen is, úgyhogy nem a változtatásban érdekeltek. A kritikus hangok szerint a Mások a még régebbi rend túlélőit, politikai hullák és zombik hordáit cipelik magukkal. Csak a kedvező alkalomra, a nagy reformok kudarcára vártak türelmesen, aztán hatalomra jutván régi szokásuk szerint majd jegelik a nagy változtatásokat. 

Most már még jobban várható, hogy az EU eljárást indít Magyarország ellen a legutóbbi alkotmánymódosítás néhány pontja miatt. Erre hangolva - és a ciprusi ügyek miatt is - mostanában sorra jelentek meg elemzések a tagállami demokráciák és az EU viszonyáról. Ezek egyik széle az, amikor EU-s tisztségviselőkre elfogultságot kiáltanak, az EU-t vádolják demokráciadefcittel, vagyis az jobban teszi, ha nem piszkálja mások demokráciáját. A másik széle pedig az, amikor külön intézményt, egy “Koppenhágai Bizottságot” javasolnak létrehozni a tagállamok jogállami normáinak vizsgálatára.

Az első álláspont úgy fogja fel az Uniót, hogy az inkább gazdasági jellegű tömörülés, a tagállamok politikai rendszere a tagállamok belügye. A tagállam polgárai megválasztják a saját képviseletüket itthon, az itthon jár el, meg az európai ügyekre is megválasztanak képviselőket, azok csak e körben járnak el. Az EU-tisztségviselők pedig csak úgy megválasztódnak maguktól, őket senki sem akarja, rögtön eurobürokratába mennek át, és emellett még részrehajlóak is. 

Kövér László legutóbbi nyilatkozata szinte mindenkihez eljutott már, ez is volt a célja. Mint ismeretes, ezek nem csak úgy kiszakadnak belőle, hanem előre megtervezi őket. Azért talán, hogy e mondatok rendre nagy hullámokat vessenek, ami ráugrasztja az ellenoldali sajtót, hogy aztán lehessen annak ármányairól beszélni. Most talán a húsvétra való tekintettel kevesebbet fog kapni. 

Tegnap belefutottam a közeli boltnál a rezsicsökkentést támogató aláírásgyűjtésbe. Jó is, hogy elkezdődött a direkt kampány, hiányzott már a populizmus a magyar politikából (merthogy alkotmányossági szintre emelkedett, az meg kit érdekel)...

A recsőnek igazából semmi kockázata sincs a kormány számára, ám szavazathajtásban annál hatékonyabb, ezt tudja mindenki. Viszont a politikai kultúrára, vagyis az emberek politikáról való gondolkodására gyakorolt hatása borzasztó. Merthogy túl egyszerű, és a régi, múltból hozott reflexeket erősíti, ami ellen egyébként a Fidesz is kikelt (amikor a szocikat kellett szidni). Még mielőtt azt vetné ellene valaki, hogy ilyet egy fejlettebb demokráciában is megcsinálhatnak, mondom: ott még mindig sokkal inkább, mert politikai kultúrában magasabb a kiinduló szintjük.

Az emberek tudata, gondolkodása a politika céljairól és módszereiről sokkal tartósabb, mint a recsö hatása. Komoly politológusok sem értik ezt a problémát, a populista Fidesz és a kommunikációs holdudvar meg pláne nem. Valakinek egyszer össze kell takarítania ezt a sok szemetet, amivel politikusaink szennyezték a tudatunkat, bár ennek lehetőségében én egyre kevésbé hiszek. 

Túl vagyunk az alkotmánymódosítás “társadalmi vitáján”, mégis az eljövendő viták miatt érdemes áttekinteni és vitatni néhány álláspontot.

Áder aláírta: Ne szidjuk Áder Jánost, az aláírás volt a realitás. Ez kicsit olyan, mint a sport, hogy az igazi sikerekhez (egy sokkal jobb legyőzéséhez) alkalmanként több kellene, mint a realitás, de sikertelenség esetén meg kell békélnünk a sikertelenség mögötti realitással. Se a magyar köztársasági elnöki pozíciótól, se magától Ádertől nem lehetett többet várni, talán egy közvetlenül választott elnök mutatna fel ilyen önállóságot. Az persze igaz, hogy Sólyom László elnökként legalább megkérdezte az Ab-t, hogy az elnöki aláírás (a kitüntetéseknél) megtagadható-e, ez viszont már a személyek közötti különbségeket mutatja. Amint az is, hogy Ádernek ott van a múltjában az országgyűlés elnökeként a csonka médiakuratóriumok megválasztása idején nyújtott erősen vitatható produkciója, kár rá testálni az “alkotmányosság megmentőjének” szerepét. 

Az elmúlt két napban a rendkívüli hóhelyzet kezelése mozgásba hozta a politikai felelősségről való gondolkodást. Ha csak két példát megnézünk : a Piroslapok blog Pintér Sándor főfelelősségét állapítja meg, a Benyóblog pedig az államot hibáztató magatartást posztszocialistának nevezi, majd az időjárást magát, és a meggondolatlanul útnak induló emberek saját felelősségét veti fel. Ezek egymástól távolinak tűnnek, de van közös magjuk: az egyéni, a személyi felelősség hiányát látják problémának. A nagy véleménykülönbségek oka az, hogy magunkról, a közösség ilyen helyzetekben gyakorolt hirtelen reakcióiról sok tapasztalat gyűlt már össze, és ezeket súlyozzuk eltérően.

A posztok kommentelői persze ügyesen árnyalják a véleményeket, hiszen felvetik, hogy azért a helyzet súlyosságának megítélésében késlekedett a miniszter, aztán ahogy az előrejelzéseket látva az emberek felkészülhettek volna korábban, úgy a kormányszervek is, meg hogy végső soron az egyéni felelősségre visszavezethetők pl. a balesetek (meg az egészségkárosodások, a szociális helyzet stb.), de akkor is az államnak van módja és eszköze számítani a hülyeségeinkre, és kezelni azokat a szolgáltatásaival. Legfeljebb - ezt már én teszem hozzá - valamiképp “kiszámlázza”.
A fő kérdés tényleg az, hogy kinek van joga cselekedni bajban, mennyi és milyen információ birtokában teheti, és milyen eszközök állnak a rendelkezésére. 

A rendkívüli hóhelyzet kezelése miatt már sokan pedzegetik a politikai felelősség kérdését. Az erre való felkészüléshez most változtatás nélkül újraközlöm a blog egy korábbi posztját (az eredeti itt található).

Gyakran beszélünk manapság az állam szerepéről, méretéről és hatékonyságáról, a gazdasági ciklusokhoz igazodva is folynak a viták, és alig képzelhető el olyan kormányváltás bármely demokráciában is, ahol ez ne lenne téma. E viták magyar verziójában szólunk az állami tulajdonlás mértékéről és az állam jó vagy rossz gazda-voltáról, de annál kevesebbet a lényegről: a felelősségről.

Sajnos az állami befolyás növelése nem feltétlenül jár együtt az állam felelősségvállalási hajlandóságával. Mindezt még keresztbe is metszi az államot működtető politika, valamint az állampolgárok állam- és felelősség-felfogása. E bonyolult mátrix a maga váltásaival és ingadozásaival hosszú távra teszi kiszámíthatatlanná a politikai és gazdasági teljesítményt. Habermas már elég régen figyelmeztetett, hogy a jóléti (szociális) állam olyan nyomást helyez a politikai rendszerre, aminek az egyre kevésbé képes megfelelni, és legitimitásának fenntartása érdekében kénytelen újabb és újabb feladatokat vállalni, amivel még tovább fokozza magán a nyomást. 

Azért ez a mai fontos nap volt köztársaságunk számára, aláírja majd Áder vagy sem az alkotmánymódosítást. Alkotmányos kultúránk megváltozása vált láthatóvá.

Csak emlékezzünk rá, hogy azért kellett “Alaptörvénynek” nevezni ezt a jogszabályt, mert az “Alkotmány” történeti értelmezésbe ment át, ami hosszú államiságunk fenntartója, a folytonosság biztosítója. Az Ab korábbi döntéseinek “elfelejtése”, a bírói testület “monetáristanácsosítása”, elmeszelt döntések alkotmányba írása, általában a rendszeres és gátlástalan alkotmánypiszkálás az eredetileg megjelölt elvekkel durván szembemegy. Nagy változás zajlott le, amit az is bizonyít, hogy mennyire próbálják kormányoldalon az egészet fügefalevelezni. 

Matolcsy MNB-elnöksége mellett érvelni nem fog senki. Azt csak megvédeni lehet. A Fidesz szavazói sem tapsikolnak örömükben, mert nem bővülni látják az Orbán-színpad hátterében az ember-díszletet, hanem bejegecesedni. A közvélemény kevésbé rajongói része valószínűleg várt egy másik, egy jó névre, mert a nagy pártoknak vannak ilyenjeik. Legalábbis szoktak lenni.

Olvastam egyszer egy közgazdasági levezetést arról, hogy egy kormánynak bizony érdeke a jegybank függetlensége, méghozzá a külső várakozások miatt. Sajnálom, hogy nem tudom ezt előadni, talán majd a hozzászólásokban pótolja valaki. 

Sokféleképp lehet érvelni, hogy miért ne Matolcsy, de számomra ez a ügy lényege: itt nincs fejlődés, nincs eggyel tovább lépés. Mintha még a rossz politikát sem lehetne jobban csinálni. 

Előrebocsátom, nem vagyok LMP-szakértő. A párt szakadásáról általam olvasott cikkek nagy többsége egy irányba húzott: magasztalta a maradó részt, és szidta a távozót. Szerintem ez - mint ahogy szinte semmi - nem ennyire egyértelmű, nem "az" igazság, inkább azt érzem, hogy a divatos véleményvezéri kör vallott értékei az LMP maradó részéhez közeliek.

A legkomolyabb érvek a kilépők ellen ezek: a távozók nem adják vissza parlamenti mandátumukat, elárulják az eredeti célt, a kétpárti váltógazdálkodás leváltásást, az ellenzéki szövetségbe hajtanak, engedtek a csábításnak. Úgy érzem, van mód az érvek árnyalására.

A parlamenti mandátum visszaadásával Fodor Gáborék máig egyedül maradtak, abból nem lett szokás. Meglehet, Fodor is tudta, hogy nyugodtan megteheti, van hová mennie, meg a maihoz képest orgonaillatú volt még a politikai légkör. A mandátum visszaadását követelők érvei egyébként rendben vannak, de a politikai erkölcsöt kár lenne erre az egy dologra ráhúzni. Egy szervezet válságánál a feleknek bőven van adujuk arra, hogy a másikat mutassák felelőtlennek és erkölcstelennek, a zsarolási potenciált aztán használják is, ami viszont nem a makulátlan erkölcsről szól.  

Az LMP és több újabb erő fő lőcélpontja a "kétpárti váltógazdaság", a Fidesz és az MSZP szerepcseréje a rossz lényeg változatlansága mellett. Bár e szereplőkön sok védeni való nincsen, azt azért tudni kell, hogy a demokratikus politika eleve a "kettő" és a "váltás" létén nyugszik (vannak bentebb és kintebb lévők, van kormány és ellenzék stb.), akárhány variációja ellenére a pártrendszerek is végső soron efelé tendálnak.
Az ember döntési folyamatait is szemlélhetjük úgy, hogy az mindig két opció közötti választásra, ill. ezek sorozatára redukálódik. Még aki nem szereti a kétpártiságot, és eszerint dönt, rögtön részese lett egy kettő közötti döntésnek, és jön a többi.

Új pártalapítási hullámnak vagyunk tanúi. Ez tart a 2006 utáni mozgalmaktól kezdve a mostani pártalapításokig (4K!, Együtt2014, Párbeszéd), és része két szervezet, az LMP és a Jobbik parlementbe jutása. A folyamat eredménye persze sok kis párt léte, a másik látványosság pedig megerősödésük érzékelhető hiánya.

Az utolsó kis párt, amely nálunk megerősödött, a Fidesz volt, a többi csak gyengült. Úgy tűnik, egy párt erősödéséhez a parlamenti lét és a szervezetépítés sem elegendő, és a kartellesedés (a párt beépülése az államba) eredménye is inkább a belső konfliktus, mint erősödés a több pénz révén. Elsőre az erősödésnek két akadályát látom: a magyar politika egydimenziósságát és a komoly igény hiányát. Szögezzük le gyorsan, hogy mindkettő a befogadó közeg problémáiból származik. Na de részletezzük: